"Azt akarom, hogy szeress belém, ölelj magadhoz, legyél a mindenem, sose hagyj el, s ha még is elmennél, vigyél magaddal."
A következő napokat a szobámban ülve töltöttem. Sem Harry, sem Sam nem tudott kirobbantani a lakásból. Nem mintha egyébként annyi idejük lett volna engem pesztrálni. Harry vissza kellett menjen Londonba valami megbeszélésre, Sam pedig még mindig antiszociális volt, de nem féltettem Bradet, mivel ő sem volt valami beszédes. El tudom képzelni, ahogy a két fiú egymásnak háttal ül a teremben, és órákon át némán varrnak.
Jade többször is keresett, de nem igazán tudta mit is kéne velem kezdenie. De nem is bántam. Bőven elég vigasz volt, hogy vigyázhattam a kislányára, és nem voltam annyira egyedül.
Lucy hatalmas mosolya nem hagyta, hogy legalább azokban az órákban magamba roskadva üldögéljek a sötét házban.
Sétálni vittem, ő pedig ismét rácsodálkozhatott a világ dolgaira. Ő észrevett mindent, ami szép volt és egyedi. Csillogtak a szemei, ahogy az égre nézett, felkacagott, ahogy egy madár elrepült fölöttünk, tapsolt, amint meghallott valami új hangot. A babakocsiból próbálta elérni az utcai táncosokat, akik az egyik park előtt szórakoztatták az arra járókat, de mivel nem sikerült neki, majdnem elsírta magát.
Az egyik idősebb nő odajött, és az ölébe kapta a hangosan kacarászó kislányt, majd párszor megpördült vele, s még a levegőbe is feldobta néhányszor.
Az elsőnél azért nagyot dobbant a szívem, mert megijedtem, hogy elejti, és mit mondanék Jadenek? De hamar megnyugodtam, mert a nő pár perc után vissza is adta a karjaimba a vigyorgó kis szőkeséget, aki így már kísértetiesen hasonlított Niallre.
- Gyönyörű kislány, a tiéd? - simította meg Lucy göndör fürtjeit, aki erre csak tovább vigyorgott.
- Nem, az egyik barátnőmé. De tündéri, igaz? - öleltem magamhoz az apróságot, a nő pedig csak helyeslően bólintott.
Az egész napomat vele töltöttem, és lassanként újra megteltem élettel. A nap végére fáradtan nyújtottam át Jadenek Lucyt, aki addigra már mélyen aludt.
- Fantasztikus vagy, Rachel! Máskor órákig tart, míg elaltatom. Örök hálám!
- Ugyan, semmiség. De holnap már nekem is be kell mennem, mert nem hagyhatom, hogy mindent a fiúk csináljanak.
- Ez csak természetes, köszönöm, hogy eddig segítettél. - ölelt meg, majd kisétált a taxihoz.
Másnap az egyetemen a csoportom legnagyobb örömére végre én is beálltam a munkába újra. Sam még mindig kissé magának való volt, de szerintem már elkezdett kicsit újra felengedni, mert már nem kezdett el sírni csak úgy, és még meg is szólalt párszor. Brad az asztala fölé görnyedve készítette a kiegészítőket, én pedig újra nekiestem a ruha mintáinak, amiket ismét hetekig tart majd elkészíteni, de totálisan megéri. Az egész kezdett összeállni, én pedig alig vártam, hogy végre láthassam a végeredményt. Igaz, nem ment minden zökkenőmentesen, mivel Jade volt a modellünk, ezért Kira gyakran átjött hozzánk, hogy visszavigye, de voltak dolgok, amiket csak úgy tudtunk megcsinálni, hogy ő is ott volt.
Így gyakran tőlünk zengett az iskola, míg végül egy nap Kira nem bírta tovább, és teljesen kiakadt.
- Nem hiszem el! Ti komolyan szabotálni akartok minket! Hát nem értitek? Egyedül nem haladok, szükségem van Jadre!
- Kicsit ülj le, kislány. Nemsokára visszakapod az árnyékodat, csak kölcsönvettük egy kicsit. - hűtötte le azonnal Brad nem kicsit megbántva ezzel a lányt.
- Nem nyugszom meg! Mi az, hogy az árnyékom! Hogy mondhatsz ilyet? - csattant fel azonnal, és nem sok kellett, hogy egymásnak essenek.
- Nem érdekel mit csinálsz. Amúgy is mit keresel itt? Még a végén átviszel valami ötletet, nyugodtan kimehetsz! Addig is haladnál a dolgoddal.
- Sajnos én nem vagyok olyan profi, hogy egyedül befejezzek egy egész ruhát. De te ezt úgy sem értheted, mert csak a hülye kiegészítőiddel vagy elfoglalva, és néha belevarrsz a ruhába!
- Ezt azonnal vond vissza! Kinek hiszed te magad? - nézett rá Brad idegesen, Kira azonban csak csípőre tette a kezeit, s fölényesen nézett le a fiúra, aki egy gyűrűt szorongatott éppen.
- Ugyan miért tenném? A kiegészítők amúgy is csak mellékesek. A legfontosabb a ruha és a haj. Senkit nem fognak érdekelni a bugyuta rózsáid. Ébredj fel végre, és nézz kicsit körül. Mással is kéne foglalkoznod. Elszalasztod azt, ami igazán fontos!
- Te csak egy buta liba vagy, nem is értesz a divathoz, ugyan mit tudhatnál te? Szánalmas vagy, tűnj a szemem elől! Ugyan mi lehetne ennél fontosabb? - állt fel Brad, s egészen közel hajolt Kirához. A lány egy pillanatra megremegett, majd kiviharzott a teremből.
Mi hárman csak értetlenül néztünk a faképnél hagyott fiúra, aki valószínűleg mégis csak eltöprengett a hallottakon, és a fejét a tenyerébe támasztva ült vissza.
Tanácstalanul néztem a másik két csoporttársamra, akik ugyan így néztek vissza rám. Végül felálltam Jade mellől, és Kira után mentem.
Nem kellett túl sokat keresgélnem, a szomszéd teremben volt, az ablakpárkányon ülve nézett ki az utcára.
- Kira, mi volt ez? Még soha nem veszekedtetek Braddel. Történt valami? - sétáltam mellé, de nem nézett rám.
- Én.. csak kicsit feszült vagyok. - mondta végül egy rövid csend után.
- Te sírsz? - nyúltam felé, mire elütötte a kezemet.
- Én? Ne hülyéskedj már! Én nem szoktam sírni. - fordult felém, s valóban, az arca nem volt könnyes, mert nem engedte, hogy a szemeiből kifolyjanak a könnyek.
- Ha te mondod.. - ültem le vele szembe halványan mosolyogva. Most olyan volt, mint egy kisgyerek. Próbált erős maradni, holott alig bírta visszatartani a könnyeit.
- Miért vagy itt? Nem kéne segíts a többieknek? Menny vissza. - rám se nézve beszélt, folyamatosan csak az utcát kémlelte.
- Szeretnék itt maradni. Zavarok? - kérdeztem kedvesen, mire csak egy morcos pillantást kaptam.
Körülbelül negyed óráig ülhettünk így, némán, egymással szemben, míg végül meg nem törte a csendet.
- Nem is kérdezősködsz tovább? - kíváncsiskodott.
- Úgy tűnt nem akarsz róla beszélni.. meg hát, te mondtad, hogy ne üssem bele az orrom mindenki dolgába. - sóhajtottam, és úgy tettem, mint akit tényleg nem érdekel, hogy mi baja van.
- Azért kicsit érdekelhetne...
- Elmondod?
- Ha ennyire tudni akarod... - nézett rám halványan mosolyogva, amit azonnal viszonoztam. Azonnal rájöttem, hogy milyen is Kira valójában. Szabad szájú, megmondja, hogy mit gondol, de könnyen meg lehet bántani. Szereti, ha foglalkoznak vele, de úgy tesz, mint akit nem érdekel valójában. Pedig de, nagyon is.
- Szóval.. miért ugrottatok ennyire egymásnak? Szoktatok vitázni egyébként is, de ennyire durva nem szokott lenni.
- Tényleg nem tudom... napok óta furcsán viselkedik. Próbáltam vele beszélni, de csak elhajtott. Amire a leginkább vágyom nem lehet az enyém. Nem értem ezt az érzést. Régen mindent megkaptam, most meg még azt sem tudom elérni, hogy rám nézzen... Gyűlölni akarom őt, amiért így bánik velem, de nem megy. Azt akarom, hogy öleljen magához, hogy.. nem is tudom, csak vágyom a figyelmére.. Az összes régi elfecsérelt kívánságomat odaadnám, ha cserébe kicsit közelebb kerülhetnék hozzá. Ha kicsit jobban megérthetném őt. Ha engedné, hogy megértsem őt. Egyszerűen csak vonz magához. Akárhol észrevenném, a szemem azonnal megtalálja őt. És még is.. a legbántóbb szavakat vágja hozzám, pedig én mindent megadnék érte.. - temette az arcát a pulcsijába, hogy ne lássam a könnyeit.
S ekkor állt össze teljesen a kép.
Kira valójában egész életében úgy élt, mint egy igazi hercegnő. Megkapott mindent, amit csak szeretett volna, de a szerelem messziről elkerülte. Most pedig, ahogy ízlelgeti egyre keserűbb lesz az érzés, mert Brad nem hogy nem viszonozza, de még meg is bántja őt.
- Mindketten megéritek a pénzeteket. - simítottam végig a hátán, mire felemelte a fejét. Még mindig nem engedte el a könnyeit. - Még nem érted ezt az érzést teljesen, még nem tudod, hogy néha mennyit kell küzdeni azért, hogy valakivel boldog lehess. De nincs veszve még semmi.
A szavak is csak akkor fájnak, ha hagyod, hogy fájjanak. Ne szívd mellre, Brad már csak ilyen. De te szereted őt, és még ha tele is van negatív tulajdonságokkal, te ezeket a későbbiek folyamán ugyan úgy fogod szeretni, mert hozzá tartoznak. Amikor ez megtörténik, akkor teljesedik majd ki benned ez az egész érzés. Brad néha nagyon bunkó tud lenni, magának való és goromba, de szerintem te meg tudod törni a jeget, és el tudod érni, hogy észrevegye azt, ami az orra előtt van.
Hogy még ezzel a hozzáállással is képes volt elérni, hogy valami ennyire megszeresse.
Csak el kell érned, hogy egy annyira megfeledkezzen a kiegészítőiről, és csak téged lásson, amíg beléd nem szeret. Ez pedig nem lesz annyira nehéz, tekintve hogy szép és intelligens vagy.
Szóval ne add fel, küzdj meg érte, és ígérem, meg fogja érni.
Mert nincs annál szebb érzés, mint mikor valaki viszonozza az érzéseidet. Igen, tudom, hogy néha egészen maró tud lenni ez az egész szerelem dolog, de megvan a maga varázsa annak a keserédes íznek is.
Ahogy befejeztem, Kira könnyei végigszántották vörös arcát, s halk, fojtott zokogásba kezdett, én pedig ott maradtam vele, míg abba nem hagyta.
Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen sokáig nem volt rész. Teljesen elborítottak a teendők, és a nap végén már semmi kedvem nem volt írni.. A hétvégéim pedig szintén úgy teltek el, hogy észre sem vettem. De egy pillanatra sem felejtkeztem el a blogról! :)
Remélem még mindenki itt van, és élvezte az új részt!
Köszönöm, hogy olvassátok a történetemet, és támogattok! :)
<3
