24.Fejezet - Segíts nekem, Zayn...

" Az egyik felem szorosan magához akarta őt ölelni, és eltüntetni minden fájdalmát, de a másik felem azt akarta, hogy még jobban szenvedjen. Szenvedjen, ahogy én is tettem."

Zayn eléggé furcsa figura volt. Úgy nézett fel rám a kanapéról, mintha mindent tudna rólam. Mintha olvasna bennem. Lassan felült, majd kezeivel megtámaszkodott a térdein, s így figyelt tovább.
- Mire gondolsz most? - kérdezte meg végül, mire ajkaimra apró mosoly szökött.
- Arra, hogy... kéne nekem a segítséged. - ültem le mellé, mire szépen ívelt szemöldökét a magasba emelte.
- Még is miben tudnék neked segíteni? Pénz kell? Hírnév? Esetleg egy jó éjszaka? - dőlt hátra keserű mosollyal az arcán, majd lehunyta hatalmas, barna szemeit.
Nem szólaltam meg. El sem tudtam képzelni hányan használhatták már ki őt, hogy azonnal ezeket feltételezi.
De komolyan.. hányan sétálhattak már keresztül a lelkén, hogy elérhessék a céljaikat? A kezeimmel lassan nyúltam felé, majd arcát közrefogtam, mire kinyitotta eddig lehunyva pihentetett szemeit. Nem tudott más felé nézni, de bár megtette volna, mert az az üresség, ami abban a két feneketlen szemgolyóban volt elpusztított.
Láttam benne mindent. Szomorúságot, magányt, fájdalmat, fáradtságot, beletörődést, reményvesztettséget.
- Nem tudom mi történt veled, de nekem egyikre sincs szükségem. Nem kell a pénzed. Nem kell a hírneved. Nem akarom, hogy mindenki tudja ki vagyok, csak mert ismerlek. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek.
Lehet a régi énemet érdekelné, de aki most vagyok.. az egyszerűen nem törődik ezekkel. Egy újabb vonal sem akarok lenni a képzeletbeli listádon, még akkor sem, ha én lennék valószínűleg a legemlékezetesebb. - mosolyogtam rá, mire ő is vigyorogni kezdett.
- Zayn, nekem az kell, hogy színészkedj. Légy az álbarátom. - engedtem el az arcát, mire a fejét hátravetve kezdett el nevetni.
- Most viccelsz, ugye? Öhm.. - akadt el egy pillanatra, mire észbe kaptam, hogy még be sem mutatkoztam.
- Rachel. - segítettem ki, mire egy bólintással megköszönte.
- Szóval Rachel.. ezt te sem gondolhatod komolyan. Miért segítenék neked? Csak nem féltékennyé akarsz tenni valakit? - húzta ajkait gúnyos mosolyra, mire megragadtam a karját, hogy nézzen rám.
- De igen, pontosan. A bandatársadat. Ezért kell a segítséged. - húztam ki magam, s üveges tekintettel néztem az Ő üres örvényeibe.
- Ó.. csak nem Louis? Vagy Harry? - kérdezte érdeklődve, s szemeiben láttam, végre sikerült felkeltenem az érdeklődését.
- Harry. - szűrtem a fogam között a nevét, mire hangosan felkacagott.
- Ó, anyám. Tudhattam volna azonnal. Na, ki vele kislány. Mit csinált? Megcsalt? Esetleg nem hajlandó veled lefeküdni? Bár nem így ismerem őt.. - gondolkodott hangosan, mire ijedten néztem rá.
Harry tényleg ilyen lenne? Ennyi megváltozott volna?
- Hosszú.. - hajtottam le a fejemet, mire mosolyogva lenézett rám, s felemelte a fejemet.
- Van időnk, kedvesem. - majd elővett egy cigarettát, amit azonnal kikaptam a kezéből, s mélyet szívtam belőle. Mosolyogva húzott elő még egyet, majd az én példámat követve mélyet szívott a jóleső méregből.

- Úristen! Harry tényleg ilyen kis hősszerelmes volt? Komolyan? Szentjánosbogarak meg virágok? - kacagott Zayn hangosan, mire a végére értem a történetnek.
- Miért? Ennyi nem nézed ki belőle? - húztam el a számat, mire abbahagyta a nevetést, és komoly tekintettel nézett rám.
- Rachel.. azt hiszem rossz ajtón kopogtatsz. Harry.. finoman szólva sem olyan már, mint amilyennek te elmesélted.
- Hát akkor milyen? - emeltem fel a hangomat kétségbeesetten, mire Zayn felállt, és az ablakhoz sétált.
- Harry.. olyan mint egy megszelídíthetetlen oroszlán. Persze nem volt mindig ilyen. A legelején sokkal jobban hasonlított arra a Harryre, akiről te meséltél. De már akkor is más volt.
Az X-Faktorban rengeteget mosolygott. Viccelődött, meg minden.. de már akkor sem stimmelt minden. Olyan volt mintha.. mintha körüllengte volna valami mérhetetlen szomorúság. Utána fokozatosan változott meg. Egyre kevesebbet mosolygott, nevetett, beszélt. Mostanra teljesen más lett. Mindenkiben csak a hibákat látja, semmi nem elég jó neki, pesszimista, és olyan mintha kettő lenne belőle.
Van egy, amit a rajongóknak mutat, "Harry Styles" A mindig boldog, életet habzsoló, énekelni imádó srác. Akiért annyian odavannak.
Aztán van Harry, az igazi, akit csak mi ismerünk, és a közeli barátai. Aki magába van fordulva, aki a nőket csak játékszernek tekinti.. aki ki akar lépni a bandából. - fordult felém, s úgy éreztem, a szívembe tőrt döftek.
Harry nem ilyen. Harry kedves, Harry odaadó, Harry soha nem tenne ilyet.. Harry álma az éneklés... 
- Tudom mire gondolsz, de el kell hogy keserítselek. Harry tényleg ilyen. Nők, pia, drogok.
- Drogozik? - hökkentem meg, mire Zayn zavartam megvakarta a tarkóját.
- Nem rendszeresen... de volt már rá példa, hogy koncertek előtt belőtte magát..
- Ez nem lehet igaz. - suttogtam, mire Zayn  szomorúan oldalra döntötte a fejét.
- Ez az élet sok mindent elvett tőlünk. Természetesen adott is, amiért hálásak vagyunk! De.. Szerintem többet vett el, mint adott. Engem elhagyott a jegyesem. Liam minden turnén szingli lesz, mert a lányok nem bírják az ütemet. Niall... a legutóbbi kiszemeltje egy őrült, mániákus rajongó volt, aki mindenkinek kiadta a telefonszámát, lakcímét. Louis.. na Ő egész jól bírja. Van egy csodálatos barátnője, igaz néha neki is elege lesz az egészből, mert állandóan azon csámcsog mindenki, hogy nem is szeretik egymást valójában. Harry meg.. Harry magányos, szomorú, még azt is megkockáztatom, hogy azért gyötrődik, amit veled tett.
Mindannyian máshogy kezeljük ezeket a dolgokat.

- El fogsz ítélni, Zayn.. - néztem el mellette csalódottan, mire értetlenül nézett rám.
- Miről beszélsz? - lépett közelebb, mire egyenesen a szemeibe néztem.
- Mint már említettem, szükségem van a segítségedre. De.. lehet csak egy idióta csitrinek fogsz tartani.
Nekem nagyon fáj az, amit Harry tett. Az összes hazug szó, az, ahogy kihasznált, és a végén elárult, majd eldobott. Bosszút akarok rajta állni. De ehhez szükségem van rád.
- Mit kéne tennem pontosan?
- Mint már említettem, játszd el, hogy járunk. Féltékennyé akarom tenni Harryt. Rá akarom ébreszteni, hogy mit veszített. Hogy velem nem szórakoztat.
- Eléred, hogy beléd szeressen, aztán meg ellököd magadtól, vagy mi? - nevetett, s mivel nem nevettem vele rájött, komolyan gondoltam.
- Biztos vagy te ebben Rachel? Szerintem nem volt ott azért minden szó hamis.  A szerelmet nem könnyű megjátszani. Hidd el, én már csak tudom. Szerintem Harry még mindig szeret téged.
- Ne hülyéskedj már! Ha szeretett volna nem használ ki, nem dob el, nem hagy magamra.. Még csak egy nyamvadt hívást sem kaptam tőle!
- Mi van, ha ne volt más választása?
- Nem érdekel.
- De te még mindig szereted őt, nem?
- Többé.. nem fogok a szívemre hallgatni. Nem érzek többé semmit. - emeltem fel a fejemet, s könnyes tekintettel néztem fel rá, mire összepréselt ajkakkal húzott magához, s a fejemet a vállgödrébe fektettem.
- Akkor ne sírj többé. - suttogta a hajamba, mire a könnyek, amik eddig csak a szemeimet csípték áttörték a gátat újra, s úgy ömlöttek az engem ölelő fiú mellkasára, mintha az ég szakadt volna ránk.
S valóban, a bennem dúló vihar olyan erős volt, hogy szinte eszemet vesztettem. Villámlott, s dörgött a lelkem. Az egyik felem Harry érintését akarta, meg akarta őt menteni, de a másik viszont nem. Ő revansot akart venni, s még jobban összetörni a valószínűleg már lélekben megtört fiút.
S sajnos Ő volt az erősebb.
- Segíts nekem Zayn...
- Segíteni fogok neked.. De csak azért, mert tőlem is elvett valamit, amiért megérdemli, hogy valaki tényleg megetesse vele a saját mérgét.
- Zayn..?
- Talán egyszer majd elmesélem...

- Szóval! - szálltam ki Zayn autójából, amint megállt a házam előtt. - Bejössz? - fordultam felé, de addigra már mögöttem állt, így a mellkasának ütköztem.
- Ha nem zavarok. - villantott rám egy csábos mosolyt, mire megforgattam a szemeimet.
- Ne ijedj meg. - néztem rá, majd már nyitottam is az ajtót.
- Mitől? - lett falfehér, de még levegőt venni sem volt ideje, mivel Vakarcs már rá is ugrott, és le is terítette azzal a lendülettel.
Mióta magamhoz vettem, és rendesen eszik, szinte rohamosan megnőtt. Lassan akkora, mint egy normális, nagytestű kutya. Az én kis drágám.
- Hé, oké, elég lesz, fúj, a kutyád lesmárolt. - nevetett fel, majd elfogadta a felé tartott kezemet, s felállt. - Aranyos, hogy hívják? - simogatta meg a fejét.
- Vakarcs. - indultam meg befelé, mire Zayn is beljebb lépett.
- Szép lakás. - nézett körül, majd leült a nappaliba a fotelra, mivel a kanapé még nem lett kicserélve, és elég ramatyul nézett ki.
- Kérsz valamit inni? - kérdeztem, miközben megtöltöttem Vakarcs tálát is, mivel szegény már a falat kaparta éhségében.
- Ah, nem köszi! - intett le mosolyogva, mire helyet foglaltam vele szemben.
- Szóval.. akkor kezdjünk bele.
- Oké. - dőlt előre, így pont szemmagasságban voltunk.
- A részletek, ezek nagyon fontosak. Próbáld megjegyezni őket. 1 hónapja ismerjük egymást, egy bárban találkoztunk, mikor legutóbb itt jártál. Azóta telefonon beszéltünk, és most hogy újra találkoztunk megkértél, hogy legyek a barátnőd, én meg igent mondtam. A többit bekamuzhatod. Első randi meg ilyenek. Csak nekem is szólj róluk, ne mondjak mást.
- Elvittelek vacsorázni?
- Tökéletes.
- Még mit szeretnél? Csak mert lassan mennem kell. - nézett rám bocsánatkérően Zayn.
- Lenne három alapköve a 'kapcsolatunknak' ha nem baj.
- Vagyis?
- Nincs szerelem, ha úgy érzed, kezdesz belém szeretni, azonnal vége az egésznek. Ez rám is igaz. Másodszorra, nem mondhatod el senkinek, hogy ez csak színjáték. Senki nem tudhatja. Végül pedig.. - hajoltam közel hozzá, így az ajkain már-már összeértek. - Ha Harry ott van állandóan velem kell foglalkoznod. Ölelj magadhoz, csókolj meg, puszilgasd a nyakamat, simogass, suttogj a fülembe. Dicsérd sokat a hajamat! - kuncogtam, mire értetlenül nézett rám. - Harry állandóan a hajamat figyelte. Imádta. - halkultam el, mire ismét megrohamoztak az emlékek.
- Nekem is lehet három kikötésem? - suttogta az ajkaimba Zayn, mire magamhoz tértem.
- Azt hiszem.. - néztem bele a szemeibe, mire elmosolyodott.
- Egyenlőre csak egy van.  Ha azt akarod, hogy Harry észrevegye mit veszített, ahhoz el kell vele hitetned, hogy hihetetlenül boldog vagy. Nyílj ki, mint egy virág. Mosolyogj. Sziporkázz, csillogj. Gyönyörű vagy, hát használd fegyverként! Légy szörnyeteg. Használd ki, hogy Harry szereti a nőket. Hogy szeret téged.
- Ez a tervem. - bólogattam, mire megsimította az arcomat.
- Hihetetlen, hogy Harry akár hol jár, csak pusztítást hagy.
- Mire gondolsz? - hajoltam el tőle, mire ő is hátradőlt.
- Harry az én életemet is elég rendesen tönkretette.
- Mit csinált?
- Nem szeretném a róla alkotott képedet még jobban összetörni. Lehet egyszer majd elmesélem. De egyenlőre biztosan nem.
- Köze van ennek ahhoz, hogy segítesz nekem?
- Igen.

Miután Zaynnel mindent megbeszéltünk, Ő elment elintézni valamit.
- Vigyázz magadra. - intettem neki, mire lehúzta az autó ablakát, és intett, hogy menjek oda.
- Elfelejtettél valamit? - hajoltam le, mire ajkait gyengéden az enyémekre nyomta. Nem volt követelőző, sem birtokló. Csak egy egyszerű, átlagon csók.
- Csak hogy belejöjjünk. - kacsintott, majd elhajtott.

Én pedig ott álltam a ház előtt, fülig vörösödve, azt kérdezve, helyes-e amit teszek.

23.Fejezet - Zayn

" Fel sem tudtam fogni, hogy ott áll előttem. Ránéztem, és az emlékek újjáéledtek.

                      Mintha bombát robbantott volna a fejemben." 

Nem mertem tovább nézni őt. Nem bírtam. Egy pillantás után elkaptam róla a szemeimet.
Ugyan az a mosoly, ami egykor nekem szólt. Ugyan azok a gödröcskék, amiket régen annyit simogattam. Ugyan azok a smaragdszínű szemek, amikkel egykor éhes fenevadként falt fel.
 Az illata, a hangja, az ajkai, az arca, az erős karjai, a hosszú lábai, a csókjaimtól egykor felhevült felsőteste.
Minden ott volt előttem. Minden.
Úgy állt előttem, mint valami megtestesült csoda. S valóban, a fiú, aki egykor megégetett a szerelmével, most mintha csak kései gyógyírként akarná rendbe hozni a sebeimet, megjelent.
De miért?
- Gyönyörű vagy.. - mondta ismét, de még ekkor sem mertem ránézni. Szemeimmel kitartóan figyeltem a cipőmet, mert féltem, ha újra ránézek, a szívem ismét úgy fog dobogni, mint régen. Ezt pedig nem akartam.
Soha többé nem akartam, hogy ez a szív, ami tele van sebekkel újra azt a hihetetlenül szép dallamot énekelje. "Sze-ret-lek"  
Soha többé. Nem engedhetem.
Mert egyszer minden dal véget ér. Egyszer minden dallam elhal. Egyszer minden szó elvész. Egyszer minden szív elég.
Mondhatja bárki, hogy nem így van. Lehet, hogy igaza van. De én sajnos.. nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egy megperzselt szerelem után újjáéledjek.
Nem vagyok főnix. Sajnálom.

- Kérlek, hagyj békén. - mondtam neki jól érthetően, hogy biztosan meghallja.
- Hogy hívnak? Gyönyörű vagy... Itt élsz? Nem akarsz beszélgetni?
Gyönyörű... gyönyörű... gyönyörű... 
Miért dühít engem ennyire ez a szó, mikor az Ő szájából hallom? 
- Kérlek, menj el. - néztem fel rá végül, de többé nem tudtam félrenézni. Vége volt. Vesztettem.
Mintha villám csapott volna a mellkasomba. A szívem úgy vágtatott, mint egy megzabolázhatatlan vadló. Nyerített, rúgott, zilált. Megvadult. Azt hittem ott helyben összeesek. A lábaim továbbra is remegtek, az ajkaim kiszáradtak, a hangom tovaszállt.
- Olyan.. ismerős vagy. - lépett közelebb hozzám, mire elkezdtem hátrálni.
- Sajnálom, mennem kell. - próbáltam meg kikerülni őt, de megragadta a csuklómat, és visszatartott.
- Rachel..? - ejtette ki félve a nevemet, mire lefagytam. Hitetlenkedve néztem rá, majd mintegy védekezésképpen automatikusan hazudtam.
- Nem tudom miről beszélsz. - mondtam hidegen, mire még közelebb jött.
- Soha nem tudnám elfelejteni az arcodat. Rachel, te vagy az, ugye? - csillantak fel a szemei, mire ellöktem a kezét.
- Nem tudom ki vagy te, és ki az a Rachel, de engem hagyj békén. - kerültem őt ki, majd kisétáltam a szórakozóhelyről.
A kinti esti, kellemesen hűvös levegő józanítóan hatott rám. Az agyam kitisztult, majd a könnyeim is utat törtek maguknak. Egy félreeső helyet kerestem, majd a falnak dőlve próbáltam megtartani magamat, de nem ment. A lábaim túl gyengék voltak. Lerogytam a térdeimre, majd újra zokogni kezdtem.
Elfúlóan, szívfacsaróan, szomorúan.
A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon elkenve a sminkemet, amitől a szemem csípni kezdett, és csak még jobban sírtam. De ez semmi volt ahhoz képest, mint amit az emlékeim által feltépett sebek okoztak.
Harry mosolya. - Újabb beforrt heg szakadt fel.
Fogja a kezemet. - Még egy seb.
Megcsókol. - Még egy seb.
Szeret. - Újabb sebek.
A kép, ahogy beül az autóba, és elmegy. - A szívem itt már lángokban áll. Vérzik és ég. Fáj, sajog, sír.
S végül, ahogy kiderül, nem is volt igazi egyetlen szava sem.
Ez volt az a pillanat, amikor az összes, rég beforrt seb felszakadt. Ahogy Harry kezei már nem őrizték a szívemet, s hagyta, hogy a tűz martalékává váljon.
Itt, ebben a poros sikátorban ért utol újra az a kín, amit évekig próbáltam helyrehozni.
De most újra megjelent, s már a létezése is elég volt ahhoz, hogy mindent tönkretegyen.
Gyűlöltem őt. Gyűlöltem azért, amit tett. Amit mondott. Ahogy megbántott.
De még így is, az volt a legszomorúbb, leg elkeserítőbb, hogy a szívem még így is, darabokra esve, megsebezve, megégetve is... minden maradék darabjával érte dobogott.
Ez pedig megrémített.
Nem akartam ezt érezni.
Nem akarom őt szeretni.
Hát miért nem fogja már fel a szívem is?
Minden porcikám ez ellen tiltakozik.
Az agyam falat emel, a lelkem kínok között vergődve kiált segítségért.
A szívem pedig ennek a káosznak a közepén is csak egy helyben áll, szétnéz az őt körülvevő káoszon, majd megvonja a vállát, s szomorú mosollyal az arcán csak annyit mond.
" Sajnálom, de még mindig szeretem őt" 
Ó, bár ne tennéd. Bár ne lennél ilyen önfejű...


Álmomban futottam. Hatalmas köd volt, szinte semmit sem láttam. Segítségért kiáltottam, de nem jött válasz.
Hirtelen ugyan ott álltam, ahol 4 éve Harry magamra hagyott. Kívülről láttam, ahogy arcon csapja a régi énemet a felismerés szele. Ahogy Harry vissza se nézve otthagy. Egyedül.
Ahogy sírva futok az autó után, de az nem áll meg. Nem vár meg. Ahogy az a titokzatos vörös fonál, amiben annyira hittem, hogy visszahozza őt hozzám, kettészakadt.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, már egy ágyban feküdtem. A levegőt kapkodva vettem, homlokomról egy verítékcsepp szántotta végig az arcomat.
Az egész ágynak kellemes, férfias illata volt. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, de nem volt szükséges, mivel a szobában a sötétítőnek hála feketeség uralkodott. Egy másik szobából halk csörömpölés hallatszott, majd pár percen belül kellemes illat árasztotta el az egész lakást.
Óvatosan álltam fel az ágyból, s megnyugodva konstáltam, hogy a tegnapi ruhám volt rajtam. Halk léptekkel sétáltam a másik helyiség felé, majd bekukucskáltam az apró résen, mivel az ajtó nem volt becsukva, csak hanyagul behajtva.
A konyhában egy fiatal fiú állt melegítőalsóban, póló nélkül, miközben néhány tükörtojást próbált nem odaégetni. Haja szana-szét meredezett, barna szemei álmosan csillogtak. Fedetlen, barna bőrén a reggeli gyér napfény kellemes táncot lejtett. Borostáját simogatva ügyködött, a bónusz pedig a testét beborító rengeteg tetoválás volt, amiktől egyszerre tűnt veszélyesnek, titokzatosnak, és eszméletlenül szexinek.  Halk dúdolásba kezdett, ami szinte angyali hangként járta körbe a kellemes hangulatú helyiséget.
Pár percnyi néma álldogálás után erőt vettem magamon, és beléptem a hatalmas, modern konyhába.
- Jó reggelt. - köszöntöttem halkan a fiút, mire ijedten kapta rám hatalmas, csokoládé barna szemeit.
- Jó reggelt. - fordult felém azonnal, mire majdnem magára borította a még forró olajat. - Úristen! - lépett arrébb ijedten, mire halkan felnevettem. Az ő ajkai is mosolyra görbültek, majd leültetett az asztalhoz, hogy kényelmes körülmények között tudjuk megbeszélni mi történt, ki ő, és hogyan kerültem ide.


- Szóval, - kezdett bele két falat között, amin ismét csak jót mosolyogtam. - a nevem Zayn, nem tudom, hogy ismersz e, valószínűleg igen.. - nézett rám büszkén, mire megpróbáltam megerőltetni mindent az agyamban, de nem igen ugrott be is ő valójában.. - Tegnap én is ott voltam a bárban, de hamar meguntam. Mert hát... jézusom, nem volt semmi friss hús.. - forgatta meg a szemeit szórakozottan, mire csodálkozva néztem rá.
- Bocsi.. - nevetett fel, mire leintettem. - Szóval, miután eljöttem, akkor láttalak meg a falnak dőlve, egyedül.
Már nem igazán voltál magadnál, össze vissza beszéltél és sírtál. Nem akartalak csak úgy otthagyni, szóval hazahoztalak. Ne aggódj, nem csináltam semmit. Egyszerűen csak nem bírtalak otthagyni. - állt fel az asztaltól, és a mosogatóhoz lépett.
- Majd én megcsinálom! - vettem ki a kezéből a tányért, és elkezdtem elmosni az edényeket. - Köszönöm szépen.. hogy nem hagytál magamra. - szólaltam meg végül. Zayn csak mosollyal az arcán bólintott, majd kisétált a nappaliba. Milyen jól tudom már, hogy mi hol van!
Mire befejeztem, már a kanapén ült, és valami interjút nézett.
Nem kicsit sokkolt le, mikor észrevettem, ő ül ott négy másik fiú társaságában.
De hogy az egyik a négy közül Harry volt... ismét szíven ütött.
- Te.. a One Direction egyik tagja vagy? - néztem rá elképedve, mire huncut mosollyal az ajkán nézett fel rám.
- Bingo. - dőlt hátra a kanapén, így pont a szemeimbe tudott nézni.

A fogaskerekek hangos zakatolással kezdtek el forogni a fejemben, s az ötlet, ami eddig is bennem lappangott, felszínre tört. Ajkaimra gúnyos mosoly húzódott, amint rájöttem mit fogok tenni.

De igazából, akkor még bele sem gondoltam milyen sok embert fogok megbántani ezzel az önző húzással.
Hogy mennyi mindent tönkre fogok tenni.
Hogy többet veszíthetek, mint nyerhetek.


Figyelem! 
A gépemmel gondok vannak, lehet szervizbe kell vinni, és az jó néhány napig eltarthat. 
Pontos dátumot még nem tudok, de ha huzamosabb ideig nem jön rész, akkor senki ne essen pánikba. :) 
Megpróbálom úgy megoldani, hogy ti észre se vegyétek, hogy nem vagyok itt. :D:D 
Azért hoztam ma részt, mert szombaton tanulok, vasárnap pedig nem leszek itthon. :) 

Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem tetszett! Hozzászólást bárki írhat, nem harapok! ;)

22.Fejezet - A múlt visszaköszön

" Ott állt előttem, teljes valójában, az arcán csintalan mosollyal, mintha az elmúlt évek csak rajtam hagyták volna meg nyomaikat."

A napok úgy rohantak el mellettem, mintha csak egy szempillantásnyit érnének. De végre úgy éreztem, sikerült túllépnem a múltamon. Végre azt tehettem, amit csak akartam. Nem parancsolt nekem senki. Nem bántott többé senki. Nem néztek rám lesújtó pillantásokkal.
Többé nem kellett félve utcára mennem.
Úgy éreztem, végre minden rendbe jött. Nem voltam egyedül.
Sky és Holy ahová csak tudtak, magukkal vittek. Bejárták velem az egész várost, s lassan jobban eligazodtam itt, mint a régi környékünkön.
Los Angeles egyszerűen magához láncolt. Úgy éreztem, én is egy lettem az itt élő elveszett angyalok közül. Mert Los Angeles az elveszett angyalok városa. S minduntalan belém rögzült egy jóleső érzés, miszerint nekem itt a helyem. Itt kell lennem.
Már lassan 1 hónapja elkezdődött az iskola. Mike állandóan pörgött. Még akkor is bejött, ha nem volt velünk órája. Ha valami nem sikerült, akkor azonnal a segítségünkre sietett. Olyan volt, mint a csoport személyes őrangyala.
Amennyire féltem az elején, hogy mennyire szedett-vetett társaság vagyunk, annál kellemesebben csalódtam.
Igaz, néhány dologban igazam lett végül.
Mila és James képtelenek voltak elengedni egymás kezét. De szó szerint! Hiába könyörgött nekik Mike szinte egész nap, hogy ez nem holmi szerelmes kisiskolások szállója, akkor sem tették azt, amit mondott.
Én pedig csak csillogó szemmel figyeltem őket. Irigyeltem a szerelmüket. James olyan áhítattal nézett a feleségére, hogy még én is zavarba jöttem. Tiszta szívből szerették egymást. Mila pedig tipikus gondoskodó feleség volt. Ha James megvágta az ujját, azonnal előkapta a dinoszaurusz mintás kis ragtapaszait, és már el is látta a sebet. Bónusznak pedig gyógypuszit adott rá. De igazából mindenkivel ilyen anyáskodó volt. Sütött nekünk süteményt, és minden nap végén egy hatalmas, szeretetteljes ölelésben részesített minket.
A sorunkból kissé kilógott Kira, aki nagyon nehezen oldódott fel. Fent hordta az orrát, de a maga módján kedves lány volt. Mindig ki akart tűnni valamivel, de én láttam a szemében, hogy iszonyatosan magányos. Azzal, hogy piszkálta Jade-et, elárulta magát nekem végleg. Csak közel akart kerülni az amúgy hihetetlenül félénk és csendes lányhoz, aki amilyen szótlan, olyan tehetséges volt.
Szóval ők ketten is szinte állandóan együtt voltak. Kira dicsekedett, Jade pedig hallgatta, és halványan mosolyogva bólogatott. Hiszen erre vágytak mindketten. Kira arra, hogy valaki meghallgassa, Jade pedig arra, hogy valaki hozzászóljon. Mert esküszöm, ők is pokolian magányosak voltak a maguk módján.
De azért el ne felejtkezzünk Bradről és Samről. Istenem... az agyamra mennek!
Sam tegnap leejtette az egyik ollót, és majdnem beleállt Brad lábába.
45-ször kért bocsánatot. Számoltam. Brad pedig ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy " Nyugi öcsi, még élek" inkább húzta az agyát, hogy megsértődött. Nem volt bőbeszédű, de ő is azonnal fel tudta mérni a helyzetet. A humora a helyén volt, és örültem is, hogy használja, de azok az átható, hideg szemek óvva intettek, hogy tartsam meg a két lépés távolságot. Igaz, nem vagyok az az ijedős fajta, ezért elég sokszor próbálok vele beszélgetni. Először meglepte, de mostanra elfogadta, hogy érdeklődöm. Természetesen csak szeretném megismerni, semmi egyéb érzelmet nem áll szándékomban kialakítani vele. Nem úgy, mint Kira, aki elég rendesen csorgatja a nyálát. De megszólítani nem igen meri, amiért egy kicsit neheztelek rá. Brad nem rossz ember, csak könnyű abba a hibába esni, hogy a kimért, hideg szemei miatt az ember rosszat feltételez róla.
Sam pedig egy nikkelbolha. Állandóan pattog, örül, hiperaktívoskodik, ugrál, ölelget mindenkit.. Szegényt egyszer megszívatták a felsőbb évfolyamokból páran, és az egyik ruhatervét széttépve találtuk meg egy közeli kukában. Mert az emberek őt is félreismerik. Azt hiszik azért mosolyog állandóan, mert tényleg boldog. Hogy nincs semmi gondja. Pedig csak nem akarja, hogy körülötte bárki is kellemetlenül érezze magát. Emlékszem, akkor láttam életemben harmadszorra fiút annyira kétségbeesettnek. De csak egyetlen egy magányos könnycseppet engedett meg magának. Majd hatalmas vigyorral az arcán még aznap újrarajzolta. Valószínűleg azért, hogy ne aggódjunk miatta.
 Ezért is jönnek ki olyan jól Braddel. Sam állandóan vigyorog, pedig belül valami benne is törött. Brad pedig egyáltalán nem jó az érzelmei kifejezésében.
S végül, Christina. Ha Mike az őrangyalunk, akkor Ő a tyúkanyónk.
Angyali természete van. Segít, megvéd, vigasztal, bátorít. Csodálom őt.

Mindannyian hihetetlen személyiségek. S tehetségesek.
Néha, mikor abbahagyom az adott ruha varrását, és felnézek, mindig elcsodálkozom. Mindig tátva marad a szám. Mindannyian teljesen komolyan veszik azt, amit csinálnak. Látom, ahogy koncentrálnak. Ahogy valami újat és maradandót próbálnak alkotni. S néha elszégyenlem magam, hogy én nem vagyok ennyire tehetséges. Pedig mondják. Rengeteget dicsérnek. De az én munkám ennek ellenére is úgy érzem, nem elég. A stílusom még fejletlen, de már lehet látni mi lesz belőle. Legalábbis, mások szerint.

Miután megvolt az aznapi nagy családi ölelésünk, és mindenki hazaindult, akkor jutott eszembe, hogy a sálamat a teremben hagytam. De akárhol kerestem, nem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy Mike mindig körülnéz, és ha talál valamit, azt berakja a saját dolgozószobájába. Így hát elindultam a folyosó végén lévő műterem felé, ahol Mike szokott dolgozni. De amint beléptem, az ajkaim ketté váltak, s a levegő bennem rekedt.
Mike háttal ült nekem, így nem láthatta, hogy bejöttem. Előtte pedig egy magasított állványon egy szemkápráztató ruha volt.
Egy menyasszonyi ruha. A felső része kivágott volt, de még az ízléses kereteken belül. A nyaka magasított volt, és csipkéből volt, ahogy a fölső felső része is körbe. A ruha anyaga utána beszűkült, tökéletesen kiemelve a próbababa vékony alakját, majd hatalmas abronccsá szélesedett ki a szoknyarész. A kezeken hófehér kesztyű volt, a baba nyakában pedig egy fényesen világító gyémánt nyaklánc csillogott. A cipő pedig üvegből volt. Mint a Hamupipőkében. Aki ezt a ruhát viselni fogja, biztosan igazi hercegnőnek fogja érezni magát. De egy valami megragadta a figyelmemet. A ruha nem hófehér volt, hanem fémes csillogású. Ahogy a nap lemenő sugarai rávilágítottak, több féle színben pompázott.
- Gyönyörű, igaz? - szólalt meg hirtelen Mike, mire majdnem hátraestem.
- Sajnálom, nem akartam rád törni, csak a sálamat kerestem.. - hajtottam le a fejemet, mire mosolyogva állt elém, és a kezembe nyomta az annyira hiányolt barna sálat.
- Köszönöm. - vettem el tőle, majd újra a ruhát kezdtem el nézni.
- Csodálatos ez a ruha.. Mióta csinálod? - néztem fel rá áhítattal a szemeimben, mire mosolya kiszélesedett.
- A terveket 5 éve rajzoltam. Ezzel jutottam be ide. De csak 17 hónapja kezdtem el.
- Kinek lesz? - kérdeztem kíváncsian, mert láttam milyen boldogan néz a ruhára. Kérdésemre szemeibe bánat költözött, majd a ruha mellé sétált.
-  A barátnőmnek.. - mondta csillogó szemekkel, majd végigsimított a ruha alsó részén.
- Megkérted a kezét? - kérdeztem mosolyogva, mire rám kapta a tekintetét.
- Meg..
- Gratulálok! - mosolyogtam rá, majd szomorúan rázni kezdte a fejét.
- Nincs mihez. - ült vissza a székére lehajtott fejjel.
- 5 évvel ezelőtt találkoztunk. 19 voltam, amikor megismertem. Gyönyörű nő volt. Vörös  haja volt, pont mint neked. - nevetett felém, de ajkairól hamar eltűnt a vidámság. - Szerelem volt első látásra. Minden lépését vágyakozva figyeltem. De nem akart tőlem semmit. Aztán egyszer csak megtört a jég, amikor összeverettem magam egy bandával, mert hát inkább engem mint őt. Képzelheted, annyira feldagadt a fejem, hogy semmit sem láttam, Ő meg csak sírt és sírt engem ölelve. Még az ég is ránk szakadt.
Véres voltam, a fejem szét volt verve, mindketten szarrá áztunk, de Ő még is rám mosolygott, és megcsókolt. - szemei a messzeségbe révedtek, tudtam, hogy éppen visszaemlékezik azok a pillanatokra. - Szerelmes voltam. Ő pedig végre viszonozta.
Mikor a továbbtanulás jött szóba, ő volt az egyetlen, aki támogatott. Már akkor tudtam, hogy megfogom kérni a kezét. Akkor rajzoltam ezt a ruhát, és be is jutottam ide. Másodéves voltam, amikor megkértem a kezét. Ő is idejárt. Festő akart lenni. Imádtam, amikor állandóan nyakik temperásan jött ide, és lopott tőlem csókot. Hogy az általam tervezett ruhákat hordta. Ahogy színt vitt az életembe.
Aztán... aztán beteg lett. Érted? Rákos volt. A fejében volt. Az orvos azt mondta, ne reménykedjünk. Nem férnek hozzá. Becsüljük meg azt a maradék 3 HÓNAPOT amit adott nekünk. Rachel.. érted? 3 hónapot kaptunk. Ennyit.
Állandóan sírt, de nem adtuk fel. Mentem vele az orvoshoz, fogtam a kezét, láttam ahogy elveszti az összes gyönyörű vörös tincsét. Ahogy a mosolya elhalványodik. De a szemei egy perce sem fakultak meg.
Tudod mit kért tőlem? Hogy készítsem el neki a ruhát. Hozzám akart jönni.
Én idióta pedig az utolsó 3 hetemet pedig azzal a  hülye ruhával töltöttem. Megállás nélkül varrtam.
Tudod mi lett a vége? - nézett rám kétségbeesetten, mire megráztam a fejemet.
- Aznap, mikor befejeztem a ruhát, felhívtak a kórházból. Roset újra kellett éleszteni. Sikerült nekik.
A ruhával a kezemben rohantam hozzá. Rohantam, ahogy csak tudtam. Bárcsak előbb odaértem volna.
Elkéstem. Hibáztam. Mire odaértem, már csak egy utolsó, halvány mosolyt kaptam. Látta a ruhát. Meg akarta érinteni. De a kezei abban a pillanatban leestek mellé...
Összeroppantam.
Abban a ruhában temettük el. - hallgatott el néhány percre, majd két ujja közé csippentette a szoknyarész alját.
- Ez pedig annak a ruhának a pontos mása.
- Mike.. - léptem felé óvatosan, mire a szemeimbe nézett. Sebzett volt, és a szemein át láttam, ahogy vérzett a szíve. Magát okolta, amiért nem volt vele a végéig.
- Sajnálom, hogy így kiakadtam.. csak ezen a héten van az évfordulója, és kicsit kiborultam. Ne haragudj. - lépett el mellőlem, mire újra magamhoz öleltem.
- Ne hülyéskedj már. Ez teljesen természetes! Rose biztosan imádta a ruhát. - csillogtak az én szemeim is a könnyektől, amik minduntalanul végig akarták szántani az arcomon.
- Tudod miért nem fehér teljesen? - kérdezte pár perccel később, miután eltávolodtunk egymástól.
- Nem tudtam rájönni. - mosolyogtam rá halványan, mire újra a ruhát kezdte el nézni.
- Nem mertem fehérre csinálni. Annyira mások voltunk, mint a többi szerelmespár. A kapcsolatunk sokkal... szeszélyesebb volt. Tele volt szenvedéllyel, vággyal, szerelemmel. Azért lett fémes csillogású a ruha, mert ez arra emlékezet, ő is pontosan úgy csillogott. Fémesen. De leginkább azért, mert gy kérte.
" Mike, ha egyszer elkészül a ruha, legyen olyan színe, mint a holdnak!" - utánozta vékony hangon a lányt, mire újra magamhoz öleltem. Könnyezett.
Fene a férfiak nagy büszkeségébe, hogy még ilyenkor sem tudnak teljes beleadással sírni.


Miután Mike-al még beszélgettem egy kicsit, és hazaindultam Holy hívott fel, hogy találtak egy nagyon pazar kis bárt, ami nemrég nyitott, és szeretnék megnézni. Rohantam haza, hogy felvehessek valami odaillőbbet. Egy vörös, rövid szoknyás egybe ruhába bújtam bele, ami tökéletesen követte minden vonalamat. Halvány sminket dobtam magamra, majd adtam vacsorát Vakarcsnak, aki köszöni szépen jól van.
A bútorszállítók holnap hozzák az új kanapét.

Mikor megérkeztünk a kivilágított épülethez, a szám is tátva maradt.
- Hogy a fenébe fogunk bejutni? - mutattam kétkedve a hosszú sorra, ami még az utca túloldalán is folytatódott.
- Úgy édesem, hogy protekciósok vagyunk. - kacsintott rám Sky, majd mindkettőnket magához rántott, és csak lazán besétált a sor előtt. Hallottam a puffogást mögülünk, de nem igazán tudott érdekelni.
A hely csodálatos volt. Vörös és sötétkék színben pompázott. Sötét volt, de az ember nem esett hasra minden bútorban azért. A tánctér tömve volt.
Szebbnél szebb lányok, és helyesebbnél helyesebb srácok mentek el előttem,  ami a régi énemet talán megfutamította volna, de az új, pozitív Rachel átgondolta a helyzetet, és rájött. Neki is itt a helye.
Nem érdekelt többé semmi. Mióta idejöttem, nem voltam egy normális helyen sem bulizni. Hangos zenére, és nekem tapadó embereket akartam. Érezni akartam, hogy élek. Azt akartam, hogy felszabadult legyek.
Mert ezért is jöttem ide. Hogy új életet kezdjek. Új én, új élet, új emberek, új szerelmek.
Úgyhogy bevetettem magam a táncoló tömegbe, majd nem sokkal később egy hatalmas tenyér simult az oldalamra.
A gyengéd érintés villámként cikázott végig a testemen, majd azonnal megpördültem, bele egyenesen a mögöttem álló fiú karjaiba.
- Gyönyörű vagy. - olvastam le az ajkairól, mert a zenétől semmit nem hallottam. S mikor a szemébe néztem, megmerevedtem.


A szívem úgy éreztem megállt. Elfelejtette hogy kell újra megdobbanni. A vérem meghűlt az ereimben. Az agyam kikapcsolt. A lábaim remegtek, az ajkaim pedig szétnyíltak. S az ürességtől tátongó gondolataimban hirtelen egyetlen, piros betűs név jelent meg, ami azonnal beindította a szirénákat.
S azt hittem mentem elájulok, ahogy még a nyál is összefutott a számban a fiú láttán, aki az elmúlt évek alatt annyit változott, de még is semmit.
                                 

HARRY

21.Fejezet - Újabb lépés

" Nem tudom mi fog történni. De tudod mit? Nem is akarom tudni." 

Los Angeles csodálatos hely volt. Az utcákon nyüzsgő emberek hordája apró fuvallatként ragadott magával, s sodort végig a város összes szegletén. Úgy éreztem magam, mint aki újra hazaért. Aki újra otthonra lelt.
Szombat lévén Sky és Holy is velem tudott tartani a városnézési körutamon. A környék összes utcáját bejártuk. Az ott található összes parkot és nevezetesebb épületet megcsodálhattam.
De legbelül igazából rettegtem ettől az új élettől. Még soha nem voltam ismeretlen helyen egyedül. Igaz, a barátaim ott voltak mellettem, de ők sem foghatták a kezemet örökké. Féltem, hogy milyen titkokat rejt a város számomra. De a félelmeimmel egyfajta feszült várakozás, sőt, már már őrületbekergető tettvágy vegyült. Féltem, de ugyan akkor nem bírtam egy helyben maradni sem.
Fel akartam fedezni Los Angeles összes eldugott utcáját. Ki akartam ismerni az új környezetemet. Magamba akartam szívni az összes színt, illatot, és ízt amivel találkoztam.
Olyan érzés volt, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna bele.
Mire beesteledett, már az egész környéket feltérképeztem.
1 hét után már teljesen otthonosan mozogtam.
2 hét után megtaláltam a saját otthonomat. Nem volt valami nagy szám, de én imádtam. Skytól és Holytól 15-20 percnyi gyalogútra volt. Egy apró, kerttel rendelkező ikerház egyik fele volt. Konyha, ebédlő, 1 fürdőszoba, 2 háló, és mindkettő erkéllyel rendelkezett. Talán egy embernek kicsit nagy, de nem szerettem a szűk helyeket. Sikerült egész otthonosra berendeznem. A falakat mindenhol fényképek lepték el. Joshal, Holyval, Skyal, anyuval és apuval, néhány régi osztálytárssal. S akármilyen furcsának tűnhet, volt egy kép Harryről. Ugyan az, amit neki adtam mikor elbúcsúztam tőle. Az a kép nekem nagyon sokat segített. Rengeteget bőgtem fölötte, de ha ránézek, eszembe jut, hogy mennyire erős vagyok, és kitartó.
Mivel még szinte senkit nem ismertem, csak Holyt, Skyt, és a szomszédomban élő 2 gyermekes, frissen elvált családapát, aki mióta ideköltöztem mindenféle indokot keres, hogy átjöhessen.
" Rachel, jó reggelt! Csak azon gondolkoztam, hogy öhm... van egy kis... mézed?" Tudod a gyerekek csak úgy szeretik a tejet, és elfogyott." - megjegyzem, a két gyerkőc Tom (6) és Lily (9) pár nappal később az ellenkezőjét bizonyították be, mikor vigyáztam rájuk, mert kivételesen tényleg dolga akadt. Tom utálja a mézet, Lily pedig szinte azonnal hányni kezdett a tejtől... Szép dolog is a gyermekkor.
Így hát a házavató partym nem volt nagy durranás, mivel csak 3-an voltunk, és filmet néztük egész este egy-egy üveg pezsgő társaságában, de nekem tökéletesen megfelelt.
Mindig is ilyen életre vágytam. Nincs semmi problémám, vannak barátaim, a szomszédom kedves, az iskola pedig 3 hét múlva kezdetét veszi.
Pár héttel később pedig már a lakás sem volt olyan nagy és üres, mivel új lakótársat találtam magamnak.
Éppen a bevásárlásból indultam haza, mikor elkapott egy kisebb vihar. Nem volt nálam se esernyő, se egy kabát, amivel legalább megpróbálhattam volna védekezni az eső ellen, így 15 percig álltam egy elhagyatott ház eresze alatt. Mikor úgy tűnt, elállt az eső, egy bőrig ázott, tenyérnyi nagyságú kis kölyökkutyára lettem figyelmes. Apró volt, talán pár hete születhetett, de teljesen egyedül volt egy szétázott kartondobozban a szemétlerakó mellett. Majd megszakadt a szívem, ahogy láttam az ázott, reszkető barna kiskutyát a doboz sarkába kuporogni.
Azonnal állatorvoshoz vittem, ahol sikerült még időben rendbe hozni. Mikor az egyik ott dolgozó a kezembe nyomta a kis prücsköt egy nagy, meleg pokrócba bugyolálva, és megkérdezte, hogy meg szeretném e tartani, gondolkodás nélkül igent mondtam. Mert akár milyen sajnálatra méltó, a kiskutya zöld szemei minduntalan Harry tekintetét juttatták eszembe, amiknek ugyebár képtelen voltam, s leszek valaha is nemet mondani. De a fő indok még is az, hogy tudom milyen, mikor eldobnak maguktól azok, akikre szükséged van. Nem akartam, hogy magányos legyen. Sőt, nem akarom, hogy valaha, valaki is magányosnak érezze magát. Mert annál csak nagyon kevés dolog lehet rosszabb.
Így történt hát, hogy Vakarcs ( Skynak hála) mostantól az új lakótársam.
Igaz, az elején voltak kisebb-nagyobb gondjaink egymással. Például a "Nem pisilhetsz a szőnyegre" " Ne rágd meg a kanapét!" " Most komolyan, te megetted a telefonomat?" "Hogy a fenébe nyitottad ki a konyhaajtót, és a szekrényt a kutyakajáért?" " Vakarcs, nem fürödhetsz velem! Á... mindegy." " Nem, az ágyba már tényleg nem jöhetsz fel! Hallod?" De egyszerűen annyira édesen csinált mindent, hogy képtelen voltam rá haragudni bármiért is. A hosszú, unalmas napjaimat teljesen feldobta.
Az már más kérdés, hogy szinte mindent újra kellett vennem, mert mindent megevett. De tényleg, mindent.. " "Te most komolyan lyukat rágtál az ajtóra???"
Így teltek, múltak a hetek, miközben a Szeptember lassan bekövetkezett. Ezzel az első évem az Egyetemen elkezdődött. Mivel Los Angeles a napsütés városa, így nem kellett vastag kabátokba bújni soha, de így az összes tetoválásomat látni lehetett. Mindkét karomon, és ha olyan póló volt rajtam, akkor a mellkasomon lévő is látszott. Félreértés ne essék, imádtam az összeset. De az emberek hajlamosak első ránézésre véleményt alkotni, s vannak olyanok, akik már ennyi miatt képesek elítélni.
Igaz, már koránt sem érdekel annyira az emberek véleménye, mint régen.
Egy egyszerű farmer + fekete ing összeállítást vettem fel az egyik kedvenc, masnis magassarkúmmal. Az elmúlt évek alatt volt időm kialakítani a saját ízlésemet, ami eddig mélyen el volt nyomva.

Első nap... Igazából, soha ne hittem ,hogy ez valaha meg fog velem történni. Én és a főiskola. Pff... A középiskolát épp, hogy túléltem. De ez most más. Azt csinálhatom, amit szeretnék. Kibontakozhatok.
A csoportom kis létszámú, 8 fős csupán. Ennek az az oka, hogy rengeteg tagozat van. Mivel ez voltaképpen egy művészeti iskola. Ebbe beletartoznak a festők, írók, zenészek, tervezők. Mindegyik tagozat további csoportokra bontható. A festő lehet tájkép,csendélet,mindennapok,emberek,természet stb. Itt is külön, hogy ki festékkel, ki pedig szénceruzával alkot. Az író lehet dalszövegíró, könyv,-vagy versíró. A zenészek lehetnek bandák, énekesek, énekesnők, és ott is további alágakra van bontva, hogy Pop, Rock vagy valami más. Utána jövünk mi, a tervezők. Mi vagyunk a legkevesebben. Hétköznapi ruha, alkalmi ruha, fürdőruha, cipő, kiegészítők. De mi, a többi tagozattal ellentétben az első évünkben mindent csinálunk, és csak utána szakosodunk, hogy mihez értünk. Ha egyszerre kettőt is szeretnénk csinálni, esetleg többet, akkor az is megoldható, mivel az iskola nagyon rugalmas.. Ezért is jöttem ide. Mert itt mindenki valamilyen formában kissé csodabogár. Mindenki keresi a saját útját, mindenki hajszolja az álmát. Ez az, ami magával ragadott engem is. Hogy itt mindenki önmaga lehet. Önmagából alkot, s ad a többieknek valamit.
Egyszerűen.. varázslatos.
Kissé olyan volt, mint az általános iskola első napja, mert kaptunk egy csoportvezetőt, aki felelős értünk, de nem olyan, mint egy osztályfőnök. Frissen végzett hallgatója az egyetemnek, így csupán 4 évvel idősebb nálunk. Sőt, van akinél fiatalabb, mert egy 30 éves pár is a csoportunk tagja.

- Szóóóóóval - kezdett bele a csoportvezetőnk, aki megjegyzem egész jól nézett ki.. - Az én nevem Michael, de hívjatok csak Mike-nak. Én leszek a csoportvezetőtök, de csak egy-két órán lesztek velem. Én kiegészítőket és alkalmi ruhákat tervezek. Remélem jól kifogunk egymással jönni! De addig is szeretném, ha kicsit megismernénk egymást. Mindenki mutatkozzon be, mondja el hány éves, honnan jött, miért ide jelentkezett, mihez akar kezdeni később, meg amit még szeretnétek.
S így szépen lassan megismertem a csoportom maradék 7 tagját.
Mila és James - a 30 éves pár. 5 éve házasok, és van egy 4 éves kislányuk, Lea. Aranyosnak tűntek, de nem hiszem, hogy a sűrű ködön átlátnának, ami körülveszi őket.
Utánuk következett Kira. Tipikus jó kislány, már így első ránézésre. Hosszú, szőke haj, kislányos arc, tökéletesen vasalt ruha. Mintha csak a régi énemet látnám. Brr.. De azért kedvesnek tűnt. 1 évvel fiatalabb nálam, és főképpen a cipők miatt jött ide.
A következő Brad volt. Fekete, borzos haj, néhány napos borosta, és átható, üveg kék tekintet. Nem igazán mértem sokáig a szemeibe nézni, mert úgy éreztem megfagyok. Két évvel idősebb, azaz 22 éves lesz hamarosan, szóval nincs egész 2 év. Igaz is, az én születésnapomig sincs már túl sok. Pár hónap.
A következő Sam volt. Hatalmas mosollyal az arcán köszöntött mindenkit, utána megköszönte, hogy itt lehet, beszédet mondott, hogy mennyire hálás a szüleinek, hogy itt lehet, a barátnőjének, hogy mindenben támogatja, meg bla bla.. Szerencsére Mike egy idő után megkérte, hogy haladjunk, mert így soha nem megyünk haza.
Sam után egy hozzám hasonlóan teletetovált, fekete hajú, piercinges lány mutatkozott be. Szűk szavú volt, és távolságtartó. Ő volt Jade. Hatalmas, fekete keretes szemüveggel próbálta eltakarni az arcát, és még a frufruját is teljesen az arcába söpörte.
Az utolsó számomra ismeretlen pedig egy újabb lány volt. Kissé molettebb mint a többiek, de az arcát tündéri mosoly díszítette.
Ő volt Christina.
Utánuk pedig következtem én. Kissé zavarban voltam, de azért erőt vettem magamon, és megpróbáltam normálisan bemutatkozni.
Ó istenem, előre látom mi lesz itt.
Két hősszerelmes, akik egymás szájába fognak turkálni, egy jó kislány, akire ha ránézek, már látom mennyire tele van önbizalommal, egy kaszanova, aki mindenkivel rideg lesz, egy "Mindentnagyonszépenköszönökazistennekanyunakapunakanőmnekésmindenkavicsnakafolyóban" fiú, egy befordult tragikomédia főhősnője, aki kezet foghat majd Braddel, és némasági fogadalmat köthetnek majd, akiről már most látom, hogy amúgy csak annyi baja van, hogy nincs önbizalma, Christina, aki mindig vigyorogni fog, Mike, akibe azt hiszem teljesen belezúgtam, mert azért valljuk be.. ez a Colgate mosoly kit ne varázsolna el? S végül én... egy éppen hogy visszaszocializálódott répafej, aki évekig 3 emberrel beszélt, most már meg ez a szám kibővült 4-re hála a kutyámnak.

Úristen! Hogy tudtak minket így összeválogatni??





Kicsit későre hoztam (lassan 10 óra) szóval ezért bocsánat. :) Csak nagyon lassan ment az írás. Minden mondatnál elakadtam szinte, de nem azért, mert nem tudtam, mit írjak, hanem mert éjszaka egy teljesen új történet fogalmazódott meg bennem, és miközben ezt írtam, egyre több ötlet, jelenet, párbeszéd jött elő. T-T Kicsit frusztráló volt, még a felénél abba is hagytam a fejezetet, és elkezdtem írni az ötleteket, sőt, egy első fejezetet is összeraktam félig-meddig, de úgy érzem ahhoz a történethez még nem vagyok elég jó író.
Úgyhogy folytatom az ötletelgetést.. ( Remélhetőleg nem ennek a történetnek a kárára:D) és kitalálom mi legyen azzal..:) Még a cím is jött magától, nem úgy mint ennél, mert a Broken Arrow kb. a 8. cím volt, amit adni akartam neki. :D:D Szóval bocsánat a nagy zagyvaságért, csak gondoltam leírom, hogy már megvan az utánpótlás. :D Sőt, ha jobban összeáll bennem az új történet, akkor lehet párhuzamosan fogom írni, mert úristen, nem tudom magamba tartani.:DD:D ( Gréta, sajnálom, tömény szenvedés lesz. De azért szerintem tetszene. :D )
De senki ne essen kétségbe, Rachel történetének még korán sincs vége! :)
Remélem tetszett mindenkinek! <3
Ui: Ne aggódjatok, az új szereplőket szépen kibontogatjuk majd. Pontosabban Rachel és... még valaki. ;)