21.Fejezet - Újabb lépés

" Nem tudom mi fog történni. De tudod mit? Nem is akarom tudni." 

Los Angeles csodálatos hely volt. Az utcákon nyüzsgő emberek hordája apró fuvallatként ragadott magával, s sodort végig a város összes szegletén. Úgy éreztem magam, mint aki újra hazaért. Aki újra otthonra lelt.
Szombat lévén Sky és Holy is velem tudott tartani a városnézési körutamon. A környék összes utcáját bejártuk. Az ott található összes parkot és nevezetesebb épületet megcsodálhattam.
De legbelül igazából rettegtem ettől az új élettől. Még soha nem voltam ismeretlen helyen egyedül. Igaz, a barátaim ott voltak mellettem, de ők sem foghatták a kezemet örökké. Féltem, hogy milyen titkokat rejt a város számomra. De a félelmeimmel egyfajta feszült várakozás, sőt, már már őrületbekergető tettvágy vegyült. Féltem, de ugyan akkor nem bírtam egy helyben maradni sem.
Fel akartam fedezni Los Angeles összes eldugott utcáját. Ki akartam ismerni az új környezetemet. Magamba akartam szívni az összes színt, illatot, és ízt amivel találkoztam.
Olyan érzés volt, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna bele.
Mire beesteledett, már az egész környéket feltérképeztem.
1 hét után már teljesen otthonosan mozogtam.
2 hét után megtaláltam a saját otthonomat. Nem volt valami nagy szám, de én imádtam. Skytól és Holytól 15-20 percnyi gyalogútra volt. Egy apró, kerttel rendelkező ikerház egyik fele volt. Konyha, ebédlő, 1 fürdőszoba, 2 háló, és mindkettő erkéllyel rendelkezett. Talán egy embernek kicsit nagy, de nem szerettem a szűk helyeket. Sikerült egész otthonosra berendeznem. A falakat mindenhol fényképek lepték el. Joshal, Holyval, Skyal, anyuval és apuval, néhány régi osztálytárssal. S akármilyen furcsának tűnhet, volt egy kép Harryről. Ugyan az, amit neki adtam mikor elbúcsúztam tőle. Az a kép nekem nagyon sokat segített. Rengeteget bőgtem fölötte, de ha ránézek, eszembe jut, hogy mennyire erős vagyok, és kitartó.
Mivel még szinte senkit nem ismertem, csak Holyt, Skyt, és a szomszédomban élő 2 gyermekes, frissen elvált családapát, aki mióta ideköltöztem mindenféle indokot keres, hogy átjöhessen.
" Rachel, jó reggelt! Csak azon gondolkoztam, hogy öhm... van egy kis... mézed?" Tudod a gyerekek csak úgy szeretik a tejet, és elfogyott." - megjegyzem, a két gyerkőc Tom (6) és Lily (9) pár nappal később az ellenkezőjét bizonyították be, mikor vigyáztam rájuk, mert kivételesen tényleg dolga akadt. Tom utálja a mézet, Lily pedig szinte azonnal hányni kezdett a tejtől... Szép dolog is a gyermekkor.
Így hát a házavató partym nem volt nagy durranás, mivel csak 3-an voltunk, és filmet néztük egész este egy-egy üveg pezsgő társaságában, de nekem tökéletesen megfelelt.
Mindig is ilyen életre vágytam. Nincs semmi problémám, vannak barátaim, a szomszédom kedves, az iskola pedig 3 hét múlva kezdetét veszi.
Pár héttel később pedig már a lakás sem volt olyan nagy és üres, mivel új lakótársat találtam magamnak.
Éppen a bevásárlásból indultam haza, mikor elkapott egy kisebb vihar. Nem volt nálam se esernyő, se egy kabát, amivel legalább megpróbálhattam volna védekezni az eső ellen, így 15 percig álltam egy elhagyatott ház eresze alatt. Mikor úgy tűnt, elállt az eső, egy bőrig ázott, tenyérnyi nagyságú kis kölyökkutyára lettem figyelmes. Apró volt, talán pár hete születhetett, de teljesen egyedül volt egy szétázott kartondobozban a szemétlerakó mellett. Majd megszakadt a szívem, ahogy láttam az ázott, reszkető barna kiskutyát a doboz sarkába kuporogni.
Azonnal állatorvoshoz vittem, ahol sikerült még időben rendbe hozni. Mikor az egyik ott dolgozó a kezembe nyomta a kis prücsköt egy nagy, meleg pokrócba bugyolálva, és megkérdezte, hogy meg szeretném e tartani, gondolkodás nélkül igent mondtam. Mert akár milyen sajnálatra méltó, a kiskutya zöld szemei minduntalan Harry tekintetét juttatták eszembe, amiknek ugyebár képtelen voltam, s leszek valaha is nemet mondani. De a fő indok még is az, hogy tudom milyen, mikor eldobnak maguktól azok, akikre szükséged van. Nem akartam, hogy magányos legyen. Sőt, nem akarom, hogy valaha, valaki is magányosnak érezze magát. Mert annál csak nagyon kevés dolog lehet rosszabb.
Így történt hát, hogy Vakarcs ( Skynak hála) mostantól az új lakótársam.
Igaz, az elején voltak kisebb-nagyobb gondjaink egymással. Például a "Nem pisilhetsz a szőnyegre" " Ne rágd meg a kanapét!" " Most komolyan, te megetted a telefonomat?" "Hogy a fenébe nyitottad ki a konyhaajtót, és a szekrényt a kutyakajáért?" " Vakarcs, nem fürödhetsz velem! Á... mindegy." " Nem, az ágyba már tényleg nem jöhetsz fel! Hallod?" De egyszerűen annyira édesen csinált mindent, hogy képtelen voltam rá haragudni bármiért is. A hosszú, unalmas napjaimat teljesen feldobta.
Az már más kérdés, hogy szinte mindent újra kellett vennem, mert mindent megevett. De tényleg, mindent.. " "Te most komolyan lyukat rágtál az ajtóra???"
Így teltek, múltak a hetek, miközben a Szeptember lassan bekövetkezett. Ezzel az első évem az Egyetemen elkezdődött. Mivel Los Angeles a napsütés városa, így nem kellett vastag kabátokba bújni soha, de így az összes tetoválásomat látni lehetett. Mindkét karomon, és ha olyan póló volt rajtam, akkor a mellkasomon lévő is látszott. Félreértés ne essék, imádtam az összeset. De az emberek hajlamosak első ránézésre véleményt alkotni, s vannak olyanok, akik már ennyi miatt képesek elítélni.
Igaz, már koránt sem érdekel annyira az emberek véleménye, mint régen.
Egy egyszerű farmer + fekete ing összeállítást vettem fel az egyik kedvenc, masnis magassarkúmmal. Az elmúlt évek alatt volt időm kialakítani a saját ízlésemet, ami eddig mélyen el volt nyomva.

Első nap... Igazából, soha ne hittem ,hogy ez valaha meg fog velem történni. Én és a főiskola. Pff... A középiskolát épp, hogy túléltem. De ez most más. Azt csinálhatom, amit szeretnék. Kibontakozhatok.
A csoportom kis létszámú, 8 fős csupán. Ennek az az oka, hogy rengeteg tagozat van. Mivel ez voltaképpen egy művészeti iskola. Ebbe beletartoznak a festők, írók, zenészek, tervezők. Mindegyik tagozat további csoportokra bontható. A festő lehet tájkép,csendélet,mindennapok,emberek,természet stb. Itt is külön, hogy ki festékkel, ki pedig szénceruzával alkot. Az író lehet dalszövegíró, könyv,-vagy versíró. A zenészek lehetnek bandák, énekesek, énekesnők, és ott is további alágakra van bontva, hogy Pop, Rock vagy valami más. Utána jövünk mi, a tervezők. Mi vagyunk a legkevesebben. Hétköznapi ruha, alkalmi ruha, fürdőruha, cipő, kiegészítők. De mi, a többi tagozattal ellentétben az első évünkben mindent csinálunk, és csak utána szakosodunk, hogy mihez értünk. Ha egyszerre kettőt is szeretnénk csinálni, esetleg többet, akkor az is megoldható, mivel az iskola nagyon rugalmas.. Ezért is jöttem ide. Mert itt mindenki valamilyen formában kissé csodabogár. Mindenki keresi a saját útját, mindenki hajszolja az álmát. Ez az, ami magával ragadott engem is. Hogy itt mindenki önmaga lehet. Önmagából alkot, s ad a többieknek valamit.
Egyszerűen.. varázslatos.
Kissé olyan volt, mint az általános iskola első napja, mert kaptunk egy csoportvezetőt, aki felelős értünk, de nem olyan, mint egy osztályfőnök. Frissen végzett hallgatója az egyetemnek, így csupán 4 évvel idősebb nálunk. Sőt, van akinél fiatalabb, mert egy 30 éves pár is a csoportunk tagja.

- Szóóóóóval - kezdett bele a csoportvezetőnk, aki megjegyzem egész jól nézett ki.. - Az én nevem Michael, de hívjatok csak Mike-nak. Én leszek a csoportvezetőtök, de csak egy-két órán lesztek velem. Én kiegészítőket és alkalmi ruhákat tervezek. Remélem jól kifogunk egymással jönni! De addig is szeretném, ha kicsit megismernénk egymást. Mindenki mutatkozzon be, mondja el hány éves, honnan jött, miért ide jelentkezett, mihez akar kezdeni később, meg amit még szeretnétek.
S így szépen lassan megismertem a csoportom maradék 7 tagját.
Mila és James - a 30 éves pár. 5 éve házasok, és van egy 4 éves kislányuk, Lea. Aranyosnak tűntek, de nem hiszem, hogy a sűrű ködön átlátnának, ami körülveszi őket.
Utánuk következett Kira. Tipikus jó kislány, már így első ránézésre. Hosszú, szőke haj, kislányos arc, tökéletesen vasalt ruha. Mintha csak a régi énemet látnám. Brr.. De azért kedvesnek tűnt. 1 évvel fiatalabb nálam, és főképpen a cipők miatt jött ide.
A következő Brad volt. Fekete, borzos haj, néhány napos borosta, és átható, üveg kék tekintet. Nem igazán mértem sokáig a szemeibe nézni, mert úgy éreztem megfagyok. Két évvel idősebb, azaz 22 éves lesz hamarosan, szóval nincs egész 2 év. Igaz is, az én születésnapomig sincs már túl sok. Pár hónap.
A következő Sam volt. Hatalmas mosollyal az arcán köszöntött mindenkit, utána megköszönte, hogy itt lehet, beszédet mondott, hogy mennyire hálás a szüleinek, hogy itt lehet, a barátnőjének, hogy mindenben támogatja, meg bla bla.. Szerencsére Mike egy idő után megkérte, hogy haladjunk, mert így soha nem megyünk haza.
Sam után egy hozzám hasonlóan teletetovált, fekete hajú, piercinges lány mutatkozott be. Szűk szavú volt, és távolságtartó. Ő volt Jade. Hatalmas, fekete keretes szemüveggel próbálta eltakarni az arcát, és még a frufruját is teljesen az arcába söpörte.
Az utolsó számomra ismeretlen pedig egy újabb lány volt. Kissé molettebb mint a többiek, de az arcát tündéri mosoly díszítette.
Ő volt Christina.
Utánuk pedig következtem én. Kissé zavarban voltam, de azért erőt vettem magamon, és megpróbáltam normálisan bemutatkozni.
Ó istenem, előre látom mi lesz itt.
Két hősszerelmes, akik egymás szájába fognak turkálni, egy jó kislány, akire ha ránézek, már látom mennyire tele van önbizalommal, egy kaszanova, aki mindenkivel rideg lesz, egy "Mindentnagyonszépenköszönökazistennekanyunakapunakanőmnekésmindenkavicsnakafolyóban" fiú, egy befordult tragikomédia főhősnője, aki kezet foghat majd Braddel, és némasági fogadalmat köthetnek majd, akiről már most látom, hogy amúgy csak annyi baja van, hogy nincs önbizalma, Christina, aki mindig vigyorogni fog, Mike, akibe azt hiszem teljesen belezúgtam, mert azért valljuk be.. ez a Colgate mosoly kit ne varázsolna el? S végül én... egy éppen hogy visszaszocializálódott répafej, aki évekig 3 emberrel beszélt, most már meg ez a szám kibővült 4-re hála a kutyámnak.

Úristen! Hogy tudtak minket így összeválogatni??





Kicsit későre hoztam (lassan 10 óra) szóval ezért bocsánat. :) Csak nagyon lassan ment az írás. Minden mondatnál elakadtam szinte, de nem azért, mert nem tudtam, mit írjak, hanem mert éjszaka egy teljesen új történet fogalmazódott meg bennem, és miközben ezt írtam, egyre több ötlet, jelenet, párbeszéd jött elő. T-T Kicsit frusztráló volt, még a felénél abba is hagytam a fejezetet, és elkezdtem írni az ötleteket, sőt, egy első fejezetet is összeraktam félig-meddig, de úgy érzem ahhoz a történethez még nem vagyok elég jó író.
Úgyhogy folytatom az ötletelgetést.. ( Remélhetőleg nem ennek a történetnek a kárára:D) és kitalálom mi legyen azzal..:) Még a cím is jött magától, nem úgy mint ennél, mert a Broken Arrow kb. a 8. cím volt, amit adni akartam neki. :D:D Szóval bocsánat a nagy zagyvaságért, csak gondoltam leírom, hogy már megvan az utánpótlás. :D Sőt, ha jobban összeáll bennem az új történet, akkor lehet párhuzamosan fogom írni, mert úristen, nem tudom magamba tartani.:DD:D ( Gréta, sajnálom, tömény szenvedés lesz. De azért szerintem tetszene. :D )
De senki ne essen kétségbe, Rachel történetének még korán sincs vége! :)
Remélem tetszett mindenkinek! <3
Ui: Ne aggódjatok, az új szereplőket szépen kibontogatjuk majd. Pontosabban Rachel és... még valaki. ;)