22.Fejezet - A múlt visszaköszön

" Ott állt előttem, teljes valójában, az arcán csintalan mosollyal, mintha az elmúlt évek csak rajtam hagyták volna meg nyomaikat."

A napok úgy rohantak el mellettem, mintha csak egy szempillantásnyit érnének. De végre úgy éreztem, sikerült túllépnem a múltamon. Végre azt tehettem, amit csak akartam. Nem parancsolt nekem senki. Nem bántott többé senki. Nem néztek rám lesújtó pillantásokkal.
Többé nem kellett félve utcára mennem.
Úgy éreztem, végre minden rendbe jött. Nem voltam egyedül.
Sky és Holy ahová csak tudtak, magukkal vittek. Bejárták velem az egész várost, s lassan jobban eligazodtam itt, mint a régi környékünkön.
Los Angeles egyszerűen magához láncolt. Úgy éreztem, én is egy lettem az itt élő elveszett angyalok közül. Mert Los Angeles az elveszett angyalok városa. S minduntalan belém rögzült egy jóleső érzés, miszerint nekem itt a helyem. Itt kell lennem.
Már lassan 1 hónapja elkezdődött az iskola. Mike állandóan pörgött. Még akkor is bejött, ha nem volt velünk órája. Ha valami nem sikerült, akkor azonnal a segítségünkre sietett. Olyan volt, mint a csoport személyes őrangyala.
Amennyire féltem az elején, hogy mennyire szedett-vetett társaság vagyunk, annál kellemesebben csalódtam.
Igaz, néhány dologban igazam lett végül.
Mila és James képtelenek voltak elengedni egymás kezét. De szó szerint! Hiába könyörgött nekik Mike szinte egész nap, hogy ez nem holmi szerelmes kisiskolások szállója, akkor sem tették azt, amit mondott.
Én pedig csak csillogó szemmel figyeltem őket. Irigyeltem a szerelmüket. James olyan áhítattal nézett a feleségére, hogy még én is zavarba jöttem. Tiszta szívből szerették egymást. Mila pedig tipikus gondoskodó feleség volt. Ha James megvágta az ujját, azonnal előkapta a dinoszaurusz mintás kis ragtapaszait, és már el is látta a sebet. Bónusznak pedig gyógypuszit adott rá. De igazából mindenkivel ilyen anyáskodó volt. Sütött nekünk süteményt, és minden nap végén egy hatalmas, szeretetteljes ölelésben részesített minket.
A sorunkból kissé kilógott Kira, aki nagyon nehezen oldódott fel. Fent hordta az orrát, de a maga módján kedves lány volt. Mindig ki akart tűnni valamivel, de én láttam a szemében, hogy iszonyatosan magányos. Azzal, hogy piszkálta Jade-et, elárulta magát nekem végleg. Csak közel akart kerülni az amúgy hihetetlenül félénk és csendes lányhoz, aki amilyen szótlan, olyan tehetséges volt.
Szóval ők ketten is szinte állandóan együtt voltak. Kira dicsekedett, Jade pedig hallgatta, és halványan mosolyogva bólogatott. Hiszen erre vágytak mindketten. Kira arra, hogy valaki meghallgassa, Jade pedig arra, hogy valaki hozzászóljon. Mert esküszöm, ők is pokolian magányosak voltak a maguk módján.
De azért el ne felejtkezzünk Bradről és Samről. Istenem... az agyamra mennek!
Sam tegnap leejtette az egyik ollót, és majdnem beleállt Brad lábába.
45-ször kért bocsánatot. Számoltam. Brad pedig ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy " Nyugi öcsi, még élek" inkább húzta az agyát, hogy megsértődött. Nem volt bőbeszédű, de ő is azonnal fel tudta mérni a helyzetet. A humora a helyén volt, és örültem is, hogy használja, de azok az átható, hideg szemek óvva intettek, hogy tartsam meg a két lépés távolságot. Igaz, nem vagyok az az ijedős fajta, ezért elég sokszor próbálok vele beszélgetni. Először meglepte, de mostanra elfogadta, hogy érdeklődöm. Természetesen csak szeretném megismerni, semmi egyéb érzelmet nem áll szándékomban kialakítani vele. Nem úgy, mint Kira, aki elég rendesen csorgatja a nyálát. De megszólítani nem igen meri, amiért egy kicsit neheztelek rá. Brad nem rossz ember, csak könnyű abba a hibába esni, hogy a kimért, hideg szemei miatt az ember rosszat feltételez róla.
Sam pedig egy nikkelbolha. Állandóan pattog, örül, hiperaktívoskodik, ugrál, ölelget mindenkit.. Szegényt egyszer megszívatták a felsőbb évfolyamokból páran, és az egyik ruhatervét széttépve találtuk meg egy közeli kukában. Mert az emberek őt is félreismerik. Azt hiszik azért mosolyog állandóan, mert tényleg boldog. Hogy nincs semmi gondja. Pedig csak nem akarja, hogy körülötte bárki is kellemetlenül érezze magát. Emlékszem, akkor láttam életemben harmadszorra fiút annyira kétségbeesettnek. De csak egyetlen egy magányos könnycseppet engedett meg magának. Majd hatalmas vigyorral az arcán még aznap újrarajzolta. Valószínűleg azért, hogy ne aggódjunk miatta.
 Ezért is jönnek ki olyan jól Braddel. Sam állandóan vigyorog, pedig belül valami benne is törött. Brad pedig egyáltalán nem jó az érzelmei kifejezésében.
S végül, Christina. Ha Mike az őrangyalunk, akkor Ő a tyúkanyónk.
Angyali természete van. Segít, megvéd, vigasztal, bátorít. Csodálom őt.

Mindannyian hihetetlen személyiségek. S tehetségesek.
Néha, mikor abbahagyom az adott ruha varrását, és felnézek, mindig elcsodálkozom. Mindig tátva marad a szám. Mindannyian teljesen komolyan veszik azt, amit csinálnak. Látom, ahogy koncentrálnak. Ahogy valami újat és maradandót próbálnak alkotni. S néha elszégyenlem magam, hogy én nem vagyok ennyire tehetséges. Pedig mondják. Rengeteget dicsérnek. De az én munkám ennek ellenére is úgy érzem, nem elég. A stílusom még fejletlen, de már lehet látni mi lesz belőle. Legalábbis, mások szerint.

Miután megvolt az aznapi nagy családi ölelésünk, és mindenki hazaindult, akkor jutott eszembe, hogy a sálamat a teremben hagytam. De akárhol kerestem, nem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy Mike mindig körülnéz, és ha talál valamit, azt berakja a saját dolgozószobájába. Így hát elindultam a folyosó végén lévő műterem felé, ahol Mike szokott dolgozni. De amint beléptem, az ajkaim ketté váltak, s a levegő bennem rekedt.
Mike háttal ült nekem, így nem láthatta, hogy bejöttem. Előtte pedig egy magasított állványon egy szemkápráztató ruha volt.
Egy menyasszonyi ruha. A felső része kivágott volt, de még az ízléses kereteken belül. A nyaka magasított volt, és csipkéből volt, ahogy a fölső felső része is körbe. A ruha anyaga utána beszűkült, tökéletesen kiemelve a próbababa vékony alakját, majd hatalmas abronccsá szélesedett ki a szoknyarész. A kezeken hófehér kesztyű volt, a baba nyakában pedig egy fényesen világító gyémánt nyaklánc csillogott. A cipő pedig üvegből volt. Mint a Hamupipőkében. Aki ezt a ruhát viselni fogja, biztosan igazi hercegnőnek fogja érezni magát. De egy valami megragadta a figyelmemet. A ruha nem hófehér volt, hanem fémes csillogású. Ahogy a nap lemenő sugarai rávilágítottak, több féle színben pompázott.
- Gyönyörű, igaz? - szólalt meg hirtelen Mike, mire majdnem hátraestem.
- Sajnálom, nem akartam rád törni, csak a sálamat kerestem.. - hajtottam le a fejemet, mire mosolyogva állt elém, és a kezembe nyomta az annyira hiányolt barna sálat.
- Köszönöm. - vettem el tőle, majd újra a ruhát kezdtem el nézni.
- Csodálatos ez a ruha.. Mióta csinálod? - néztem fel rá áhítattal a szemeimben, mire mosolya kiszélesedett.
- A terveket 5 éve rajzoltam. Ezzel jutottam be ide. De csak 17 hónapja kezdtem el.
- Kinek lesz? - kérdeztem kíváncsian, mert láttam milyen boldogan néz a ruhára. Kérdésemre szemeibe bánat költözött, majd a ruha mellé sétált.
-  A barátnőmnek.. - mondta csillogó szemekkel, majd végigsimított a ruha alsó részén.
- Megkérted a kezét? - kérdeztem mosolyogva, mire rám kapta a tekintetét.
- Meg..
- Gratulálok! - mosolyogtam rá, majd szomorúan rázni kezdte a fejét.
- Nincs mihez. - ült vissza a székére lehajtott fejjel.
- 5 évvel ezelőtt találkoztunk. 19 voltam, amikor megismertem. Gyönyörű nő volt. Vörös  haja volt, pont mint neked. - nevetett felém, de ajkairól hamar eltűnt a vidámság. - Szerelem volt első látásra. Minden lépését vágyakozva figyeltem. De nem akart tőlem semmit. Aztán egyszer csak megtört a jég, amikor összeverettem magam egy bandával, mert hát inkább engem mint őt. Képzelheted, annyira feldagadt a fejem, hogy semmit sem láttam, Ő meg csak sírt és sírt engem ölelve. Még az ég is ránk szakadt.
Véres voltam, a fejem szét volt verve, mindketten szarrá áztunk, de Ő még is rám mosolygott, és megcsókolt. - szemei a messzeségbe révedtek, tudtam, hogy éppen visszaemlékezik azok a pillanatokra. - Szerelmes voltam. Ő pedig végre viszonozta.
Mikor a továbbtanulás jött szóba, ő volt az egyetlen, aki támogatott. Már akkor tudtam, hogy megfogom kérni a kezét. Akkor rajzoltam ezt a ruhát, és be is jutottam ide. Másodéves voltam, amikor megkértem a kezét. Ő is idejárt. Festő akart lenni. Imádtam, amikor állandóan nyakik temperásan jött ide, és lopott tőlem csókot. Hogy az általam tervezett ruhákat hordta. Ahogy színt vitt az életembe.
Aztán... aztán beteg lett. Érted? Rákos volt. A fejében volt. Az orvos azt mondta, ne reménykedjünk. Nem férnek hozzá. Becsüljük meg azt a maradék 3 HÓNAPOT amit adott nekünk. Rachel.. érted? 3 hónapot kaptunk. Ennyit.
Állandóan sírt, de nem adtuk fel. Mentem vele az orvoshoz, fogtam a kezét, láttam ahogy elveszti az összes gyönyörű vörös tincsét. Ahogy a mosolya elhalványodik. De a szemei egy perce sem fakultak meg.
Tudod mit kért tőlem? Hogy készítsem el neki a ruhát. Hozzám akart jönni.
Én idióta pedig az utolsó 3 hetemet pedig azzal a  hülye ruhával töltöttem. Megállás nélkül varrtam.
Tudod mi lett a vége? - nézett rám kétségbeesetten, mire megráztam a fejemet.
- Aznap, mikor befejeztem a ruhát, felhívtak a kórházból. Roset újra kellett éleszteni. Sikerült nekik.
A ruhával a kezemben rohantam hozzá. Rohantam, ahogy csak tudtam. Bárcsak előbb odaértem volna.
Elkéstem. Hibáztam. Mire odaértem, már csak egy utolsó, halvány mosolyt kaptam. Látta a ruhát. Meg akarta érinteni. De a kezei abban a pillanatban leestek mellé...
Összeroppantam.
Abban a ruhában temettük el. - hallgatott el néhány percre, majd két ujja közé csippentette a szoknyarész alját.
- Ez pedig annak a ruhának a pontos mása.
- Mike.. - léptem felé óvatosan, mire a szemeimbe nézett. Sebzett volt, és a szemein át láttam, ahogy vérzett a szíve. Magát okolta, amiért nem volt vele a végéig.
- Sajnálom, hogy így kiakadtam.. csak ezen a héten van az évfordulója, és kicsit kiborultam. Ne haragudj. - lépett el mellőlem, mire újra magamhoz öleltem.
- Ne hülyéskedj már. Ez teljesen természetes! Rose biztosan imádta a ruhát. - csillogtak az én szemeim is a könnyektől, amik minduntalanul végig akarták szántani az arcomon.
- Tudod miért nem fehér teljesen? - kérdezte pár perccel később, miután eltávolodtunk egymástól.
- Nem tudtam rájönni. - mosolyogtam rá halványan, mire újra a ruhát kezdte el nézni.
- Nem mertem fehérre csinálni. Annyira mások voltunk, mint a többi szerelmespár. A kapcsolatunk sokkal... szeszélyesebb volt. Tele volt szenvedéllyel, vággyal, szerelemmel. Azért lett fémes csillogású a ruha, mert ez arra emlékezet, ő is pontosan úgy csillogott. Fémesen. De leginkább azért, mert gy kérte.
" Mike, ha egyszer elkészül a ruha, legyen olyan színe, mint a holdnak!" - utánozta vékony hangon a lányt, mire újra magamhoz öleltem. Könnyezett.
Fene a férfiak nagy büszkeségébe, hogy még ilyenkor sem tudnak teljes beleadással sírni.


Miután Mike-al még beszélgettem egy kicsit, és hazaindultam Holy hívott fel, hogy találtak egy nagyon pazar kis bárt, ami nemrég nyitott, és szeretnék megnézni. Rohantam haza, hogy felvehessek valami odaillőbbet. Egy vörös, rövid szoknyás egybe ruhába bújtam bele, ami tökéletesen követte minden vonalamat. Halvány sminket dobtam magamra, majd adtam vacsorát Vakarcsnak, aki köszöni szépen jól van.
A bútorszállítók holnap hozzák az új kanapét.

Mikor megérkeztünk a kivilágított épülethez, a szám is tátva maradt.
- Hogy a fenébe fogunk bejutni? - mutattam kétkedve a hosszú sorra, ami még az utca túloldalán is folytatódott.
- Úgy édesem, hogy protekciósok vagyunk. - kacsintott rám Sky, majd mindkettőnket magához rántott, és csak lazán besétált a sor előtt. Hallottam a puffogást mögülünk, de nem igazán tudott érdekelni.
A hely csodálatos volt. Vörös és sötétkék színben pompázott. Sötét volt, de az ember nem esett hasra minden bútorban azért. A tánctér tömve volt.
Szebbnél szebb lányok, és helyesebbnél helyesebb srácok mentek el előttem,  ami a régi énemet talán megfutamította volna, de az új, pozitív Rachel átgondolta a helyzetet, és rájött. Neki is itt a helye.
Nem érdekelt többé semmi. Mióta idejöttem, nem voltam egy normális helyen sem bulizni. Hangos zenére, és nekem tapadó embereket akartam. Érezni akartam, hogy élek. Azt akartam, hogy felszabadult legyek.
Mert ezért is jöttem ide. Hogy új életet kezdjek. Új én, új élet, új emberek, új szerelmek.
Úgyhogy bevetettem magam a táncoló tömegbe, majd nem sokkal később egy hatalmas tenyér simult az oldalamra.
A gyengéd érintés villámként cikázott végig a testemen, majd azonnal megpördültem, bele egyenesen a mögöttem álló fiú karjaiba.
- Gyönyörű vagy. - olvastam le az ajkairól, mert a zenétől semmit nem hallottam. S mikor a szemébe néztem, megmerevedtem.


A szívem úgy éreztem megállt. Elfelejtette hogy kell újra megdobbanni. A vérem meghűlt az ereimben. Az agyam kikapcsolt. A lábaim remegtek, az ajkaim pedig szétnyíltak. S az ürességtől tátongó gondolataimban hirtelen egyetlen, piros betűs név jelent meg, ami azonnal beindította a szirénákat.
S azt hittem mentem elájulok, ahogy még a nyál is összefutott a számban a fiú láttán, aki az elmúlt évek alatt annyit változott, de még is semmit.
                                 

HARRY