36.Fejezet - "Várom, hogy visszanézz"

"Neked egy senki, nekem a másik felem volt."

Másfél hét telt el azóta, hogy összefutottam Sammel a parkban. Azóta minden lila folt eltűnt az arcáról, mintha semmi sem történt volna. A szája továbbra is mosolygott, a szemei pedig olyan messzeségbe tekintettek el, ahová én soha nem tudnék.
Csak akkor látszott, hogy valami nyomj a lelkét, amikor leült, és elkezdett varrni.
A mosoly eltűnt, a szemei összeszűkültek, s miközben dolgozott a valódi arcát mutatta. Azt, amelyikre szinte piros betűkkel volt ráégetve a kétségbeesés összes szinonimája.

Brad úgy tett, mint aki nem látja, hogy baj van. De tudtam, hogy ez nem így van. Napjában többször is kereste a fiú tekintetét, percenként felé kapta a fejét, hogy lássa változott e valami.
De nem. Sam ugyan úgy ült a helyén, szorongatva a zöld anyagot, kitudja min elmélkedve.

A percek, órák és napok mintha egymással versenyeztek volna, úgy rohantak el mellettünk. Az idő rohant, de én úgy éreztem akárhányszor nézek az órára, ugyan annyit mutat. Mintha megragadtunk volna egy pillanatban. Mindenki dolgozott, nevetett, rohant, csak mi voltunk, akik csendben dolgoztak egy eldugott műteremben, úgy téve, mintha nem hallanánk Sam néma sikolyait, és könnyeit, amik másoknak talán némán, de nekünk hatalmas morajjal jelezték, amint földet értek.
Nem fordultunk felé. Nem nyújtottunk vigaszt. Mert ha azt tettünk volna, Sam nem bocsájtotta volna meg nekünk. Mert nem akart mást mutatni felénk, csak azt a hatalmas mosolyt, ami most a világ legnagyobb hazugsága lett volna. Ha most mosolyogva nézett volna ránk, az felért volna egy hazugsággal.
S a legbosszantóbb az volt, hogy nem tudtam mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek. Csak hagytam, hadd áztassa át a ruha finom anyagát, ami utána méregzöld színével mérgezte tovább az ember szívét.

Harryvel a találkozóink egyre ritkábbak lettek, amit megértettem, mert belekezdtek az Album komolyabb munkálataiba, és a turné is a nyakukon volt. Próbáltam nem mutatni, néha mennyire rosszul esik, hogy nem lehet velem, nem ölelhet át, és nem csókol meg, de nem hagyhattam, hogy önzően viselkedjek. Támogattam, még ha ez azzal is járt, hogy néha Vakarcs volt az egyetlen társaságom.  Ő Harry helyett is velem volt, átölelt, és az arcomat is addig nyalogatta, míg fel nem száradtak a könnyeim, és nem ragadt mindenem. Az ölembe bújt és szeretetre éhesen várta, mikor simogatom már meg a fejét, mikor hall tőlem valamit. Ugrált, mikor boldog volt, ezzel pedig engem is boldoggá tett. Ha kivittem sétálni mindig összekoszolta magát, hogy megfürdessem, és addig is vele legyek. Éjszaka bemászott mellém az ágyba, és tudom, hogy soha senki nem örült nekem még annyira, mint ő, mikor hazaérek.

A szabad éjszakáimat pedig akármilyen meglepő, de Oliverrel töltöttem. Többször is összefutottunk ezek után a bárban, és a pár utcával odébb lévő áruházban is, így végül megadtuk egymásnak az elérhetőségeinket, és ha volt mindkettőnknek egy szabad éjszakája, azt egy bárban töltöttük el valami színes koktélt iszogatva, és mindenféle semmiségekről beszélgetve.
A társasága feldobott, egyszerűen csak élveztem a vele töltött időt. Tanult volt, és jó humorú. Rengeteg dologban egyezett az ízlésünk, sőt, még azt is megígérte, hogy eljön a fesztiválra, hogy megnézze a ruhánkat.
- Biztosan gyönyörű! - lelkendezett, amikor elmeséltem hogyan is néz ki.
- Az bizony! Még nincs kész, de addigra tökéletes lesz.
- És te fogod felvenni? - nézett rám kíváncsian, mire nevetve leintettem.
- Á, dehogy is! Van egy csodaszép csoporttársam, őt kértük meg, és igaz, hogy kissé félve ,de végül beleegyezett. - mosolyodtam el, ahogy felidéztem magam előtt a piruló Jade arcát, ahogy Sam levette a méreteit.
- Már alig várom. - kortyolt még egyet az italából, majd hátradőlt a székében. - Lassan mennem kéne, holnap dolgozom.
- Miért nem mondtad korábban? Akkor nem fecsegek ennyit! - pattantam fel azonnal, és magamra kaptam a dzsekimet.
- Nyugi, azért nem hajnalban kelek. - kuncogott, majd ő is felállt.
- Köszönöm a ma estét, remélem hamarosan lesz még lehetőségünk egy ilyenre. - néztem fel rá, Oliver pedig bólintott.
- Amint van szabad estém, hívlak.  Jó éjt, Rachel. - intett, majd elsétált.
Én is hazafelé indultam, majd Vakarcsot átölelve aludtam el a puha takaróm ölelésében, mosolyogva, mert nem tudtam, hogy a másnap egy szomorú búcsút hoz magával.

Szombat reggel még félálomban másztam ki az ágyból, de sikeresen fejre is estem, mert beakadt a takaróba a lábam. Miért is nem lep meg?  Vakarcs szinte az egész ágyat elfoglalva terpeszkedett, de még így is lelógtak a lábai. Megsimítottam a fejét, majd lementem a konyhába, hogy reggelizzek valamit. Közben kiraktam az ő reggelijét is a tálkájába, majd elmentem felöltözni. Elhatároztam, hogy takarítani fogok, mert arra egyébként nincs időm, most pedig nem igen van más dolgom.
Az ablakokat és az ajtót kitártam, hogy a levegő felfrissüljön, és az egész házat átjárják a napfény kellemes sugarai. Már órák óta pakolászhattam, mikor végül Vakarcs is megjelent mellettem. Azonnal a táljához rohant, és mint aki hetek óta nem evett, úgy vetette rá magát a tápra.
- Lassabban, kis haver, még félrenyelsz. - nevettem ki a habzsoló jószágot, majd kisétáltam a konyhából.


Éppen a szekrényeket törölgettem, amikor kintről éles dudaszó és fékcsikorgás ütötte meg a füleimet. Leraktam a rongyot, és kinéztem az ajtón, de amit ott láttam... örökké az elmémbe égett.
Az autó elszáguldott, vissza sem nézve, otthagyva a földön fekvő kutyát.
Vakarcs az elülső lábaival rúgott párat, de nem kelt fel.
Azonnal mellé rohantam, az ölembe vettem és magamhoz szorítottam. Fényes bundája most vértől és portól volt mocskos. Szemeivel egyenesen rám nézett, esedezett, a bocsánatomért esedezett, amiért kirohant az ajtón, pedig annyiszor mondtam neki, hogy ne.
De hisz tudta, hogy nem szabad. Akkor miért? Miért rohant csak úgy ki?
Szájából kilógó nyelvével a kezemet nyaldosta, kínkeservesen nyüszített, de még így is engem nyalogatott. Mintha nekem lennének fájdalmaim.
Csupán kettőt vakkantott, majd gyönyörű tekintetét örökké elzárta mások elől, szép feje pedig tehetetlenül dőlt oldalra.
Némán zokogva fúrtam az arcomat a szőrébe, a ruhám véres volt, de nem érdekelt. Szorítottam őt magamhoz, mert tudtam, ha elengedem végleg elmegy.
Ha elengedem senki nem fog hazavárni, senki nem fog hozzám bújni esténként, senki nem fog úgy nézni rám, mint ő. Ha elengedem.. elmegy.

De hisz.. már elment.
Elvesztettem.
Még őt sem tudtam megvédeni.
Miért nem figyeltem rá eléggé?
Szánalmas vagyok.
Vakarcs..
Miért futottál ki? Bár ne tetted volna. Még szükségem van rád. Még annyi mindent nem láttál. Még annyi finom ételt nem kóstoltál, és annyi embert nem ismertél.
Miért hagytál itt?
Úgy szeretlek, kérlek ne menj el..

De hiába sírtam, hiába kérleltem, többé nem fordult felém. Többé nem bújt hozzám. Többé nem vágyott arra, hogy simogassam. Többé nem volt.
Olyan volt, mintha homokot szorítottam volna. Minél jobban akartam, minél inkább kérleltem, hogy maradjon velem annál távolabb és mélyebbre került.
Én pedig még csak a fájdalmait sem tudtam enyhíteni.

Elengedtem őt, kicsúszott az ölelésemből, s minden emlékemmel együtt hullott a porba, hogy onnan újra összeszedhessem, és a könnyeimet nyelve vihessem be a hátsókertbe, hogy eltemethessem.
De olyan nehéz volt. Végleg elengedni. Hogy kérheti ezt tőlem bárki is? Hogy elengedjem őt, egy barátomat?

Elment. Hátrahagyott. A szívem pedig megszakadt, új sebet szerezve a többi forradásra.
Elengedtem, ő pedig remélem most már egy sokkal boldogabb helyen van, s tudom, hiába várom, hogy visszanézzen, újra felém szaladjon, újra rám ugorjon, többé nem fog.
Többé nem tünteti el a könnyeimet, emiatt pedig úgy érzem örök életemben zokogni fogok.

35.Fejezet - "Néha minden lány szeretne hercegnő lenni"

"Csak én ülök ébren,  féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, 

az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Hétfő reggel az egész egyetem olyan volt, mint egy megbolygatott hangyaboly. A legtöbb diák a faliújság előtt csoportosult, és próbálta meglesni, hogy az ő neve is ott van e a beválasztottak között. Szerencsére itt már nem úgy ment, mint a középiskolában, hogy egymásba könyökölve, és félrelökve próbált meg odajutni mindenki. Persze volt, aki ugrálva, vagy esetleg mászva próbált meg közelebb jutni a papírhoz, de ez még belefér azt hiszem.
Jade és Kira egymás kezét szorongatva várta, hogy végre kevesebben legyünk, míg mellém Brad csapódott be a semmiből.
- Na, tudsz már valamit? - túrt bele a hajába, miközben a többi diákot méregette.
- Nincs kedvem ahhoz, hogy összenyomjanak, szóval inkább itt várok.
- Bölcs döntés. - intézett felém egy halvány mosolyt, majd tovább forgolódott. - Nem láttad Samet? Napok óta nem veszi fel a telefonját, és itt se látom. Te találkoztál vele?
Nem igazán tudok kiigazodni Braden, de most tisztán kihallottam a hangjából egy leheletnyi aggodalmat.
- Biztos minden rendben van vele. Őt ismerve lehet bezárkózott a szobájába, és ugyan azt a ruhát rajzolja újra és újra. - mosolyogtam a fiúra, és próbáltam elfelejteni az összevert fiú arcát, aki jelenleg egészen biztos nem a rajzaival foglalkozik, bár, ki tudja.

Amint a diáksereg elkezdett eloszlani, megközelítettük a táblát. Csak az évfolyamokat szedték külön, azt nem, hogy ki milyen ágon tanul, így egy ideig keresgéltem a nevünket a méteres soron. Jó kis időtöltést adtak a diákoknak.
Végül majdnem a legalján találtam meg hármunk nevét egymást mellett.
- Bejutottunk! - kaptam Brad karjához örömömben, mire a fiú először furcsán nézett rám, de aztán egy zavart vigyor kíséretében megveregette a vállamat.
- Bejutottunk. - ismételte meg, ízlelgetve a szót.
- Mi is! - ugrott mellénk csillogó szemekkel Kira.
Észrevétlenül léptem el mellőlük, és gratuláltam Jadenek, ezzel is hagyva nekik egy kis 'magányt'. Hiszen már kiszimatoltam egy ideje, hogy Kira oda meg vissza van a csoporttársunktól, így ezzel is támogatom őket.
Gyorsan küldtem egy SMS-t Harrynek is, mert megígértem neki. Még nem mondtam el neki, hogy miről beszéltem Joshhal, így nem tudja, hogy a bátyám nincs oda az ötletért, hogy újra együtt vagyunk. A válasz szinte azonnal érkezett.
" Akkor azt hiszem ma el kell vigyem az én csodálatos, tehetséges barátnőmet egy ünnepi vacsorára! Készülj, 9-re megyek érted! Csók, szívszerelmed. :D " 
Vigyorogva tettem el a telefont, majd a többieket követve bementem a terembe.

Mike szinte beesett az ajtón, majd mindenkit végigölelgetett örömében. Nem is csoda, hisz mindenki bejutott a csoportunkból. Ezzel máris csodacsoporttá avanzsáltak minket, hisz nem csak, hogy elsőéves létünkre teljesítettük az  elvárt szintet, de ráadásul mindannyian. Nem meglepő tehát, hogy Mike nem győzi fogadni a többi tanár dicséreteit, hiszen neki is mi vagyunk az első osztálya, és máris komoly sikert könyvelhetünk el.
- Egy szó mint száz, hihetetlenül büszke vagyok mindenkire! Nagy szó már eleve továbbjutni. Innentől ne foglalkozzatok semmivel, csak a ruhátokkal! Mostantól az eredetire kell koncentrálnotok, és ne felejtsétek el azt se, hogy egy modellt is kell kerítsetek!
A legfontosabb mégis az, hogy élvezzétek amit csináltok. Igaz, ez a fesztivál nagyszerű lehetőség arra, hogy mindenki összemérje a képességeit a többiekével, de ne hagyjátok, hogy nagy nyomást helyezzen rátok ez az egész, és ha nem sikerül valami ne keseregjetek! - nézett ránk utoljára, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Brad ismét a semmiből került mellém, mire majdnem szívrohamot kaptam. Megint. Átható kék szemei kifürkészhetetlenül meredtek a semmibe, majd rám.
- Szerintem Jade jó lenne. - szólalt meg pár percnyi csönd után.
- Igen? - néztem az említett személy felé. Jade, noha már nem bújt a szemüvege mögé, még mindig visszafogottan öltözködött. - Nem lenne neki túl sok a ruhánk? - néztem rá kétkedve, igaz, addigra már nekem is tetszett az ötlet.
- Az egy dolog. Nem igazán érdekel mi az eredeti stílusa. A bőre szép és világos. Ezzel tökéletes kontrasztot alkot a fekete, hosszú haja. Az ajkai kellően teltek, a szemei pedig szépek. Tökéletesen passzol minden a ruhához. Ráadásul pont elegendő virágot tudnánk fonni a hajába. - dőlt előre a székében, majd sejtelmesen mosolyogva felállt mellőlem, de még visszaszólt. - Meg aztán.. úgy hallottam néha minden lány szeretne hercegnő lenni. - mosolygott, majd elindult a lányok felé.

Elmélyülten néztem a fiúra, akivel már annyit beszéltem, mégsem tudok róla semmit. Nem mintha ők annyi mindent tudnának rólam. De... néha úgy érzem hiába nyúlok feléjük, soha nem kerülhetek hozzájuk közelebb. Jaddel már elég jóban vagyunk, de ő sem mondta volna el a titkát, ha nem kapom rajta. Samről csak annyit tudok, hogy random összeverték, Miláéknak van egy beteg, de mindazonáltal tündéri kislányuk, és hogy Mike elvesztette a szerelmét. Ezen kívül semmit. Nem ismerem őket, és akármennyire szeretném, szerintem soha nem leszek elég közel hozzájuk..

Még otthon, készülődés közben is ezeken gondolkodtam. Hogyan ismerhetném meg jobban a csoporttársaimat? Vakarcs mindeközben semmivel sem törődve henyélt az ágyamon, és néha ásított egyet, ezzel is kifejezve, mennyire nem érdeklik a problémáim. Nem is értem miért..
9 előtt pár perccel már a nappaliban voltam, és vártam Harryt. Viszont amikor felhívott nem azzal fogadott, mint amit vártam.
- Ne haragudj édes, de muszáj bent maradni... nem úgy mennek a felvételek, ahogy azt szerettük volna, és néhány dalt is újra fel kell venni.. kérlek ne haragudj. Bepótoljuk, ígérem.
- Ne butáskodj Harry, a munka az első. Majd szólj, ha tudunk menni. Ne maradjatok fent sokáig azért! Jó munkát és vigyázz magadra.
- Szeretlek. - suttogta bele a telefonba édesen, mire az én szívem és szétolvadt a mellkasomban.
- Szeretlek. - mondtam én is, majd a vonal megszakadt.

Mivel az esti programomnak annyi volt, nem igazán volt mit csinálnom. Dühös voltam, és csalódott, de tudtam, hogy ez most tényleg nem Harry hibája.
De amilyen szépen felöltöztem, vétek lett volna csak úgy átvenni a pizsamámat.
Így hát elindultam sétálni, majd betértem egy kisebb bárba. Szerettem társasággal eljárni, de azzal sem volt gondom, ha egyedül mentem valahová. Szerettem gondolkodni, és csak úgy magamba mélyedve kevergetni egy színes koktélt, amíg meg nem untam.
- Nocsak, ritkán látni ilyen szép hölgyet egyedül errefelé. Mi járatban, kedves? - ült le mellém egy talán alig 30 éves férfi, majd magának is rendelt egy italt.
- Csak megszomjaztam. - mosolyogtam rá, majd inkább a pultos lányt kezdtem el nézni, ahogy a poharakat törölgette.
- Csak így? Egymagad? - lepődött meg, majd kortyolt egyet az italából.
- A barátomnak dolga akadt, és nem volt kedvem otthon unatkozni. - sóhajtottam végül. Nem szeretem, amikor vadidegenek érdeklődnek a hogylétem felől, de nem tűnt elmebetegnek a csávó, ezért nem küldtem el melegebb éghajlatra azonnal.

Végül a furcsa szituációból egy kellemes beszélgetés kerekedett. Megtudtam, hogy Olivernek hívják, 27 éves (a borosta becsapott!) és ügyvédként dolgozik.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Rachel! Sajnálom, hogy ennyit raboltam a drága idődből. - mosolygott rám, majd felállt.
- Miért jöttél ide beszélgetni egyébként? - kérdeztem meg hirtelen, mivel foglalkoztatott a gondolat, hisz se telefonszámot nem kért, sőt, még csak be sem próbálkozott nálam.
- Néhány srác nagyon méregetett téged, és nem a megbízhatóbb fajtából. Gondoltam túl leszek a mai jó cselekedetemen. - mosolygott, majd elköszönt.

A bárból kilépve a közeli park felé vettem az irányt. Oliver meglepően kellemes társaságnak bizonyult, remélem még összefutok vele párszor.
Ezekkel a gondolatokkal ültem le egy lámpa alatti padra, majd hátravetve a fejemet, csukott szemmel élveztem a kellemes, hűvös szellőt.
Sokáig ültem ott, magamba mélyedve, semmivel sem törődve. Néha jól esik a sötétségbe révedni, semmivel sem foglalkozni.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, egy alak rajzolódott ki előttem a sötétben. Hirtelen a szívem is megállt. Mióta lehet ott? Mit akarhat?
Az ijedtségtől mozdulni sem tudtam. Csak néztem a fekete alakot, ahogy egyre közelebb jön, majd az arcára rávetül a lámpa fénye.
Sam még mindig kékes arca, és hatalmas, barna szemei néztem vissza rám.
- Te meg mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve, majd leült mellém a padra.
- Sétáltam, iszogattam, most meg itt vagyok. Nincs jobb dolgom. - mosolyogtam rá, mire furcsán kezdett el méregetni.
- És a barátod?
- Dolgozik. - sóhajtottam kelletlenül. Igaz, nem mondom, de néha nagyon is idegesít, hogy Harry nem lehet velem amikor akarom. De ennyi belefér, azt hiszem.
- Ó... de remélem nem azért járkálsz így kiöltözve erre, hogy találj valakit, aki ráér. - viccelődött, mire én is nevetve rázni kezdtem a fejem.
- Nem, dehogy is. Csak unatkoztam volna otthon.
- Ja, értem miről beszélsz. Engem is kikészített már a négy fal. - sóhajtott, majd elővett egy cigis dobozt.
- Dohányzol? - lepődtem meg, mert nem gondoltam volna róla.
- Már vagy 5 éve. A gimiben kezdtem, aztán rajtam maradt. Kérsz? - nyújtotta felém a dobozt, mire elfogadtam. - Te is? Szerintem én jobban meg kéne lepődjek. - nevetett, majd eltette a dobozt.
- Már egy ideje abbahagytam, furcsa, sokkal jobban érzem most már magam. - néztem rá, majd egyszerre szívtunk mélyet a szálunkból. Az ismerős, rég elfeledett íz ismét a számba költözött, ettől pedig kirázott a hideg.
- Szerintem én egy napot nem bírnék nélküle. - fújta ki a füstöt, majd már szívta is a következő adagját.
- Nem olyan borzalmas. - Egyébként.. minden rendben van? - néztem felé fél szemmel, nem tudva, hogy beszélhetünk e ezekről a dolgokról.
- Egyébként igen. - mosolygott magában - A doki szerint kutya bajom, adott egy rakatnyi gyógyszert, de azt mondta, hogy ne egyszerre vegyem be, mert még másnap is találkozunk akkor. - nevetett fel, de koránt sem volt olyan vidám a hangja, mint azt megszoktam. Mintha az egész fiú elkezdett volna halványodni. Megszürkülni.
- Bánt valami? - kérdeztem rá, mire csak megrázta a fejét.
- Gondolom? Csak amolyan.. szerelmi bánat, azt hiszem? - nézett rám, egyik szemöldökét felhúzva, mintha nem tudná, hogy mit is kéne mondjon. Mintha nem tudná, hogyan fogalmazza meg?
- Gondok vannak a barátnőddel?
- Bárcsak.. - vakarta meg a tarkóját, én pedig végleg elvesztettem a fonalat.
- Hát.. nem tudom mi lehet a baj, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. - tettem a kezem a vállára, s ismét megajándékozott egy kedves mosollyal.
- Remélem. Egyébként tényleg annyira meglepő, hogy dohányzom? Belőled se nézné ki az ember. Bár...ezzel a rahedli tetkóval, amit magadra varrattál.
- Meglepő, de nem halok bele a sokkba. És hé! A tetkóim szentek, ne piszkált őket. - fújtam fel az arcomat, haragot tettetve.
- Ó, dehogy is! Nekem is vannak. Imádom őket. - vigyorgott kitartóan.
- Komolyan? Mutasd meg! . csillantak fel a szemeim, mire nemlegesen megrázta a fejét.
- Ha itt elkezdenék vetkőzni, még azt hinnék valami perverz vagyok, aki ártatlan kislányokra támad.
- Nem kell ahhoz vetkőznöd szerintem... - húztam fel a szemöldököm, mire játékosan vállba bökött. - És még erőszakos is vagy! - emeltem fel a hangomat, ismét megjátszva a sértődöttet.

- Szerintem ideje hazamenni. Késő van. Hazakísérlek, rendben? - állt fel a padról, majd a kezét nyújtotta, és engem is felsegített.
- Biztos?
- Ne aggódj, úgy se vár haza senki már. - indult el, én pedig némán lépkedtem mellette, továbbra is összezavarodott gondolatokkal, próbálva megfejteni a mellettem sétáló fiút, aki napról napra bonyolultabb lett számomra.
Hová lett a mosolya? Az igazi, fénylő, melengető mosolya?




Elnézést kérek, amiért múlthéten nem hoztam részt! Beteg voltam, nem volt kedvem létezni sem igazán, hét közben pedig egyszerűen nem volt annyi időm, hogy leüljek írni!
A megjegyzéseitekre azért válaszoltam! :)
Ezúton is szeretném megköszönni azt a rengeteg támogatást, amit kapok! :) <3

34.Fejezet - Főnix

"Higgy bennem.. másra nincs is szükségem."

Harry karjai gyengéden ölelték át a derekamat. Bőrének kellemes melegétől az enyém is minduntalan bizseregni kezdett. A kanapén feküdtünk, én Harry mellkasára döntöttem a fejemet, s néha apró csókokat hintettem az állára. A kék pokróc amivel betakart minket puha anyagával rejtett el minket a kíváncsiskodó tekintetek elől, igaz, nem mintha lenne itt bárki is rajtunk kívül.

Olyan volt, mintha végleg hazaértem volna. Végre tényleg megnyugodhatott a lelkem.
Annyira fáradt voltam már. Fáradt, mert mindig történt valami, ami fejfájást okozott nekem. A szívem is egyre nehezebben akarta mozgásra bírni magát a mellkasomban.
De most... az én meggyötört, több sebből vérző szívem meggyulladt. Lángolt, s a két szemem előtt vált hamuvá. S abban a pillanatban a hamvaiból előbújt egy új.
Apró volt, de a tudás amit a régi őrzött benne is ott volt.
Új esélyt adott nekem. Engedte, hogy elvonatkoztassak a régi emlékeimtől, és újrakezdjem.
Lehetőséget adott, hogy újra őszintén mosolyogjak. Hogy ne törődjek semmivel.
Hogy újra szeressek.

Harry gyengéden cirógatta az arcomat. Olyan voltam, mint egy jóllakott kismacska. Szorosan bújtam hozzá, és nem sok hiányzott, hogy tényleg dorombolni ne kezdjek kényeztető érintései alatt.
Azonban nem sokáig élvezhettük a közös csendet, mivel Vakarcs megunta, hogy a kanapé foglalt, így nemes egyszerűséggel ránk ugrott.
- Ne, Vakarcs! Rossz kutya! Nehéz vagy! Le! Azt mondtam le! - próbáltam meg lelökni, de erre csak megnyalta az arcomat, és tovább helyezkedett rajtunk. Fejét az enyém mellé tette, így olyan volt, mintha egymás szemébe néznénk. Harry másik keze ekkor már őt is simogatta.
Vakarcs nagy, barna szemei okosan csillogtak, és olyan volt, mintha azt sugallta volna felém, hogy jól döntöttem.
Büszke rám, mert képes voltam továbblépni.
Talán furcsa, hogy ilyenekre gondolok, de nem tudok mit tenni, ez jutott eszembe ahogy belenéztem a szemeibe.
- Elmegyek zuhanyozni. - ültem fel mellőle végül, és magam köré tekertem a pokrócot.
- Hé! Ne vidd el.. Jó vagy nélküle is. - kuncogott Harry, majd elkezdte 'csábosan' húzogatni a szemöldökit.
- Persze..  - forgattam meg a szemeimet, majd elindultam fel az emeletre. - Ja, és nincs leskelődés! - szóltam vissza, mire tettetett felháborodással nézett vissza rám.

A langyos víz mind a testemet, mind a lelkemet kényeztette. Az eper illatú tusfürdőm belengte az egész fürdőszobát, ezzel még inkább ellazítva engem. Megfeszült izmaim elernyedtek, s az arcom pírban égett.
Micsoda teste van.. szentséged ég! 
Nos, igen... azt hiszem mostantól nem csak a mosolya rabja vagyok.
A köntösömet magamra kapva léptem ki a fürdőszobából, egyenesen a háló felé véve az irányt. Először csak bekukucskáltam, hogy Lucy ébren van e, de hirtelen megpillantottam Harryt, ahogy a kislány mellett ül a földön, és a hajával játszik.
- Mit csinálsz? - léptem mögé, és a vállára tettem az egyik kezemet.
- Csak azon gondolkodtam, hogy el fogja e mondani Jade valaha Niallnek, hogy van egy gyerekük? - nézett fel rám szomorúan.  - Niall jó gyerek. Megérdemelné, hogy tudja. Biztos vagyok benne, hogy a felhőkön sétálna, ha megtudná..
- Honnan tudtad..? - lepődtem meg, hogy kérdés nélkül tudta kié Lucy.
- Csak rá kell nézni. Az előbb kinyitotta a szemeit, de vissza is aludt. Ki ne ismerné fel azokat a szemeket? - mosolygott fel rám szomorkásan.
- Tudod.. ez Jade döntése. Én is örülnék neki, ha megbeszélnék ezt az egészet. Egyiküknek sem jó... hisz még mindig szeretik egymást.
- Jó lenne ha elmondhatnám neki..
- Te is tudod, hogy nem avatkozhatunk bele. - sóhajtottam szomorúan.
- Mi lenne, ha beszélnénk Jaddel? Érte jön ma, nem? Lehet jobb belátásra tudnánk..
- Harry...
- De..
- Majd én beszélek vele. Kérlek, ne mondj semmit Niallnek. - öleltem át hátulról.
- Megígérem. - bújt jobban a karjaim közé, mire még szorosabban húztam magamhoz.


Nem sokkal később, hogy Harry elment, Jade esett be az ajtómon.
- Ne haragudj, Rachel! Remélem nem volt semmi baj. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá! Lehet holnap már be is tudjuk fejezni az egészet. Tudnál rá vigyázni holnap is? - darálta el egy szuszra szegény, aztán leültettem a konyhában. A kanapét még túl khm frissnek ítéltem meg.
- Dehogy, imádni való! A parkban is nagyon jól elvolt. - nevettem fel, majd átadtam neki a már órák óta mélyen alvó kislányt.
- Jó ezt hallani. Sajnos az iskola miatt nem tudok vele minden nap kimenni sétálni, de örülök, hogy most ezt is bepótoltátok. - simított végig a göndör hajzuhatagon, mire Lucy ajkai mosolyra húzódtak még így, álmában is.
- De.. lenne itt valami.. - kezdtem bele, majd elmeséltem neki a félreértést Harryvel, és hogy miről beszélgettünk.
- Én.. nem is tudom mit mondjak. Először is, köszönöm, amiért megkérted, hogy ne mondja el senkinek. És értékelem, hogy ennyire aggódtok értünk. Aranyosak vagytok. Tényleg. - mosolygott rám őszintén, mire én is megnyugodtam. - Az igazság az, hogy szeretném elmondani Niallnek... valójában már régóta el akarom, de tényleg nem tudom hogyan... Mindig arra gondoltam, hogy ha elmondanám neki, és kiderülne, megcsappanna a rajongóik száma, és ezért megutálni minket. - hajtotta le a fejét, s a cipőjét kezdte el nézegetni.
- Ne beszélj hülyeségeket. Biztos vagyok benne, hogy még mindig nagyon szeret téged, és meg fogja érteni! Mindemellett a banda is mellettetek fog állni. A menedzsment pedig megfogja kapni amit megérdemel! - fogtam meg a kezét, Jade pedig egy hálás pillantást vetett felém.
- Annyira hálás vagyok Rachel.. Nem is tudom.. hogyan tudnám meghálálni.. - kezdett el könnyezni, én pedig azonnal egy zsebkendőt nyomtam a szabad kezébe.
- Egy 'köszönöm' is megteszi. - öleltem magamhoz.

Jade még sokáig volt nálam. Átbeszéltük az elmúlt pár évet, hogy mik történtek velünk, és áradoztam Harryről, Jade pedig hüledezett, hogy Harry milyen volt régen. Beszéltünk a többiekről az Egyetemről, az órákról, és a versenyről is.
Végül 9 óra körül elköszönt tőlem, és hazamentek.

A kanapén fetrengve jutott eszembe, hogy fel akartam hívni Josht. Előkapartam a telefonomat az asztal alól, és már hívtam is. A 3.-dik csengés után fel is vette.
- Rachel! - szinte bele kiáltott a telefonba, de tisztán éreztem mennyire örült nekem.
- Josh! - szóltam bele én is, majdnem elsírva magamat.
- Hogy vagy? Jobban? Jól érzed magad? Milyen a suli? Találtál barátokat? Eszel rendesen? Elég a pénzed? - zúdította rám a kérdéseit azonnal, mire nevetve leintettem.
- Nyugi bátyó, teljesen jól vagyok. Az Egyetem csodálatos... lesz egy fesztivál néhány hónap múlva. Eljössz? Ha bejutunk, akkor a mi ruhánkat is be fogják mutatni. És egyébként meg, nem általános iskolás vagyok.. ne kérdezz ilyeneket. De amúgy igen, találtam rengeteg érdekes barátot.
- Ennek örülök. Még szép, hogy elmegyek! Az első sorból fogok tapsolni, amikor megnyeritek! - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. Jó volt újra hallani a hangját - és ne haragudj, de mindig a kishúgom maradsz. Jogomban áll ilyeneket kérdezni.
- Jó, most az egyszer elnézem.
- Egyébként.. ez csak egy ártatlan kérdés, de.. sok dolgot lehet mostanában az újságban olvasni. Mivel a húgom vagy, nem fogom mindegyiket elhinni, és bedőlni nekik. Szóval.. mi az igazság? - lett halkabb a hangja, mintha attól félt volna, hogy veszekedni kezdek vele, maiért felhozta a témát.
- Újra Harryvel vagyok.  - mondtam ki hirtelen, Josh pedig megnémult a túloldalon.
- Most viccelsz, ugye? - szólalt meg végül, pár percnyi hallgatás után.
- Nem.. én tényleg..
- Rachel, miért? Nem emlékszel mi történt legutóbb? Megbántott téged! Térj már észhez. Hogy bocsáthattál meg neki? Ő nem is ember..
- Kérlek hagyd abba! Szeretem őt, Josh. Szeretem Harryt. Megpróbáltam gyűlölni őt, ellökni magamtól, de nem ment. Kérlek értsd meg. Ez az én döntésem.
- Hát persze. De ha megint átver, remélem tudod mit fogok mondani.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt! - keltem a védelmére, hasztalanul.
- De ő nem! Egyáltalán nem! - kelt ki magából hirtelen - Mivel a húgom vagy, tisztelni fogom a döntésedet. De ne akard, hogy örüljek is neki. Szerintem hibázol.
- Azt hittem mellettem fogsz állni.. - sírtam el magam kétségbeesésemben.
Josh, aki mindig mellettem állt.. Josh, aki kitartott mellettem.. most megkérdőjelez, és kételkedik bennem.
- Higgy már bennem legalább egy kicsit!
- Én hiszek benned, Harry az akiben kételkedem..
- Josh...
- Kérlek, ne sírj Rachel.. kérlek ne.. Ne haragudj rám, de akkor is meg kell értened, hogy fenntartásaim vannak vele szemben. - próbálta menteni a menthetőt.
- Mi lenne, ha a fesztiválon meggyőződnél arról, hogy jól döntöttem? Kérlek.. bízz bennem.
- Rendben. Akkor ott minden kiderül. De ha addig megbánt, nyugodtan hívj fel, és már ott is vagyok.
- Remélem nem lesz rá szükség.
- Én is.. - sóhajtottam fel, mire ő is ugyan azt tette.
- Ameddig képes megvédeni a mosolyodat, addig azt hiszem nincs okom félni.. de azért még nem vagyok teljesen biztos ebben.
- Majd ha itt leszel, akkor biztos leszel.
- Szeretlek, húgi.
- Én is téged.. - töröltem le a könnyeimet, majd elköszöntem tőle, és leraktam a telefont.