34.Fejezet - Főnix

"Higgy bennem.. másra nincs is szükségem."

Harry karjai gyengéden ölelték át a derekamat. Bőrének kellemes melegétől az enyém is minduntalan bizseregni kezdett. A kanapén feküdtünk, én Harry mellkasára döntöttem a fejemet, s néha apró csókokat hintettem az állára. A kék pokróc amivel betakart minket puha anyagával rejtett el minket a kíváncsiskodó tekintetek elől, igaz, nem mintha lenne itt bárki is rajtunk kívül.

Olyan volt, mintha végleg hazaértem volna. Végre tényleg megnyugodhatott a lelkem.
Annyira fáradt voltam már. Fáradt, mert mindig történt valami, ami fejfájást okozott nekem. A szívem is egyre nehezebben akarta mozgásra bírni magát a mellkasomban.
De most... az én meggyötört, több sebből vérző szívem meggyulladt. Lángolt, s a két szemem előtt vált hamuvá. S abban a pillanatban a hamvaiból előbújt egy új.
Apró volt, de a tudás amit a régi őrzött benne is ott volt.
Új esélyt adott nekem. Engedte, hogy elvonatkoztassak a régi emlékeimtől, és újrakezdjem.
Lehetőséget adott, hogy újra őszintén mosolyogjak. Hogy ne törődjek semmivel.
Hogy újra szeressek.

Harry gyengéden cirógatta az arcomat. Olyan voltam, mint egy jóllakott kismacska. Szorosan bújtam hozzá, és nem sok hiányzott, hogy tényleg dorombolni ne kezdjek kényeztető érintései alatt.
Azonban nem sokáig élvezhettük a közös csendet, mivel Vakarcs megunta, hogy a kanapé foglalt, így nemes egyszerűséggel ránk ugrott.
- Ne, Vakarcs! Rossz kutya! Nehéz vagy! Le! Azt mondtam le! - próbáltam meg lelökni, de erre csak megnyalta az arcomat, és tovább helyezkedett rajtunk. Fejét az enyém mellé tette, így olyan volt, mintha egymás szemébe néznénk. Harry másik keze ekkor már őt is simogatta.
Vakarcs nagy, barna szemei okosan csillogtak, és olyan volt, mintha azt sugallta volna felém, hogy jól döntöttem.
Büszke rám, mert képes voltam továbblépni.
Talán furcsa, hogy ilyenekre gondolok, de nem tudok mit tenni, ez jutott eszembe ahogy belenéztem a szemeibe.
- Elmegyek zuhanyozni. - ültem fel mellőle végül, és magam köré tekertem a pokrócot.
- Hé! Ne vidd el.. Jó vagy nélküle is. - kuncogott Harry, majd elkezdte 'csábosan' húzogatni a szemöldökit.
- Persze..  - forgattam meg a szemeimet, majd elindultam fel az emeletre. - Ja, és nincs leskelődés! - szóltam vissza, mire tettetett felháborodással nézett vissza rám.

A langyos víz mind a testemet, mind a lelkemet kényeztette. Az eper illatú tusfürdőm belengte az egész fürdőszobát, ezzel még inkább ellazítva engem. Megfeszült izmaim elernyedtek, s az arcom pírban égett.
Micsoda teste van.. szentséged ég! 
Nos, igen... azt hiszem mostantól nem csak a mosolya rabja vagyok.
A köntösömet magamra kapva léptem ki a fürdőszobából, egyenesen a háló felé véve az irányt. Először csak bekukucskáltam, hogy Lucy ébren van e, de hirtelen megpillantottam Harryt, ahogy a kislány mellett ül a földön, és a hajával játszik.
- Mit csinálsz? - léptem mögé, és a vállára tettem az egyik kezemet.
- Csak azon gondolkodtam, hogy el fogja e mondani Jade valaha Niallnek, hogy van egy gyerekük? - nézett fel rám szomorúan.  - Niall jó gyerek. Megérdemelné, hogy tudja. Biztos vagyok benne, hogy a felhőkön sétálna, ha megtudná..
- Honnan tudtad..? - lepődtem meg, hogy kérdés nélkül tudta kié Lucy.
- Csak rá kell nézni. Az előbb kinyitotta a szemeit, de vissza is aludt. Ki ne ismerné fel azokat a szemeket? - mosolygott fel rám szomorkásan.
- Tudod.. ez Jade döntése. Én is örülnék neki, ha megbeszélnék ezt az egészet. Egyiküknek sem jó... hisz még mindig szeretik egymást.
- Jó lenne ha elmondhatnám neki..
- Te is tudod, hogy nem avatkozhatunk bele. - sóhajtottam szomorúan.
- Mi lenne, ha beszélnénk Jaddel? Érte jön ma, nem? Lehet jobb belátásra tudnánk..
- Harry...
- De..
- Majd én beszélek vele. Kérlek, ne mondj semmit Niallnek. - öleltem át hátulról.
- Megígérem. - bújt jobban a karjaim közé, mire még szorosabban húztam magamhoz.


Nem sokkal később, hogy Harry elment, Jade esett be az ajtómon.
- Ne haragudj, Rachel! Remélem nem volt semmi baj. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá! Lehet holnap már be is tudjuk fejezni az egészet. Tudnál rá vigyázni holnap is? - darálta el egy szuszra szegény, aztán leültettem a konyhában. A kanapét még túl khm frissnek ítéltem meg.
- Dehogy, imádni való! A parkban is nagyon jól elvolt. - nevettem fel, majd átadtam neki a már órák óta mélyen alvó kislányt.
- Jó ezt hallani. Sajnos az iskola miatt nem tudok vele minden nap kimenni sétálni, de örülök, hogy most ezt is bepótoltátok. - simított végig a göndör hajzuhatagon, mire Lucy ajkai mosolyra húzódtak még így, álmában is.
- De.. lenne itt valami.. - kezdtem bele, majd elmeséltem neki a félreértést Harryvel, és hogy miről beszélgettünk.
- Én.. nem is tudom mit mondjak. Először is, köszönöm, amiért megkérted, hogy ne mondja el senkinek. És értékelem, hogy ennyire aggódtok értünk. Aranyosak vagytok. Tényleg. - mosolygott rám őszintén, mire én is megnyugodtam. - Az igazság az, hogy szeretném elmondani Niallnek... valójában már régóta el akarom, de tényleg nem tudom hogyan... Mindig arra gondoltam, hogy ha elmondanám neki, és kiderülne, megcsappanna a rajongóik száma, és ezért megutálni minket. - hajtotta le a fejét, s a cipőjét kezdte el nézegetni.
- Ne beszélj hülyeségeket. Biztos vagyok benne, hogy még mindig nagyon szeret téged, és meg fogja érteni! Mindemellett a banda is mellettetek fog állni. A menedzsment pedig megfogja kapni amit megérdemel! - fogtam meg a kezét, Jade pedig egy hálás pillantást vetett felém.
- Annyira hálás vagyok Rachel.. Nem is tudom.. hogyan tudnám meghálálni.. - kezdett el könnyezni, én pedig azonnal egy zsebkendőt nyomtam a szabad kezébe.
- Egy 'köszönöm' is megteszi. - öleltem magamhoz.

Jade még sokáig volt nálam. Átbeszéltük az elmúlt pár évet, hogy mik történtek velünk, és áradoztam Harryről, Jade pedig hüledezett, hogy Harry milyen volt régen. Beszéltünk a többiekről az Egyetemről, az órákról, és a versenyről is.
Végül 9 óra körül elköszönt tőlem, és hazamentek.

A kanapén fetrengve jutott eszembe, hogy fel akartam hívni Josht. Előkapartam a telefonomat az asztal alól, és már hívtam is. A 3.-dik csengés után fel is vette.
- Rachel! - szinte bele kiáltott a telefonba, de tisztán éreztem mennyire örült nekem.
- Josh! - szóltam bele én is, majdnem elsírva magamat.
- Hogy vagy? Jobban? Jól érzed magad? Milyen a suli? Találtál barátokat? Eszel rendesen? Elég a pénzed? - zúdította rám a kérdéseit azonnal, mire nevetve leintettem.
- Nyugi bátyó, teljesen jól vagyok. Az Egyetem csodálatos... lesz egy fesztivál néhány hónap múlva. Eljössz? Ha bejutunk, akkor a mi ruhánkat is be fogják mutatni. És egyébként meg, nem általános iskolás vagyok.. ne kérdezz ilyeneket. De amúgy igen, találtam rengeteg érdekes barátot.
- Ennek örülök. Még szép, hogy elmegyek! Az első sorból fogok tapsolni, amikor megnyeritek! - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam. Jó volt újra hallani a hangját - és ne haragudj, de mindig a kishúgom maradsz. Jogomban áll ilyeneket kérdezni.
- Jó, most az egyszer elnézem.
- Egyébként.. ez csak egy ártatlan kérdés, de.. sok dolgot lehet mostanában az újságban olvasni. Mivel a húgom vagy, nem fogom mindegyiket elhinni, és bedőlni nekik. Szóval.. mi az igazság? - lett halkabb a hangja, mintha attól félt volna, hogy veszekedni kezdek vele, maiért felhozta a témát.
- Újra Harryvel vagyok.  - mondtam ki hirtelen, Josh pedig megnémult a túloldalon.
- Most viccelsz, ugye? - szólalt meg végül, pár percnyi hallgatás után.
- Nem.. én tényleg..
- Rachel, miért? Nem emlékszel mi történt legutóbb? Megbántott téged! Térj már észhez. Hogy bocsáthattál meg neki? Ő nem is ember..
- Kérlek hagyd abba! Szeretem őt, Josh. Szeretem Harryt. Megpróbáltam gyűlölni őt, ellökni magamtól, de nem ment. Kérlek értsd meg. Ez az én döntésem.
- Hát persze. De ha megint átver, remélem tudod mit fogok mondani.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt! - keltem a védelmére, hasztalanul.
- De ő nem! Egyáltalán nem! - kelt ki magából hirtelen - Mivel a húgom vagy, tisztelni fogom a döntésedet. De ne akard, hogy örüljek is neki. Szerintem hibázol.
- Azt hittem mellettem fogsz állni.. - sírtam el magam kétségbeesésemben.
Josh, aki mindig mellettem állt.. Josh, aki kitartott mellettem.. most megkérdőjelez, és kételkedik bennem.
- Higgy már bennem legalább egy kicsit!
- Én hiszek benned, Harry az akiben kételkedem..
- Josh...
- Kérlek, ne sírj Rachel.. kérlek ne.. Ne haragudj rám, de akkor is meg kell értened, hogy fenntartásaim vannak vele szemben. - próbálta menteni a menthetőt.
- Mi lenne, ha a fesztiválon meggyőződnél arról, hogy jól döntöttem? Kérlek.. bízz bennem.
- Rendben. Akkor ott minden kiderül. De ha addig megbánt, nyugodtan hívj fel, és már ott is vagyok.
- Remélem nem lesz rá szükség.
- Én is.. - sóhajtottam fel, mire ő is ugyan azt tette.
- Ameddig képes megvédeni a mosolyodat, addig azt hiszem nincs okom félni.. de azért még nem vagyok teljesen biztos ebben.
- Majd ha itt leszel, akkor biztos leszel.
- Szeretlek, húgi.
- Én is téged.. - töröltem le a könnyeimet, majd elköszöntem tőle, és leraktam a telefont.