32.Fejezet - Sam

" Nincs olyan művész, aki megengedheti magának, hogy a kezei megsérüljenek. 

Ha még is megtörténik, oda az élete."

Szerintem senkit nem lepek meg azzal, ha azt mondom, jelen pillanatban én vagyok a világon a legboldogabb ember. Olyan érzés, mintha újjászülettem volna. Harry minden egyes csókját csodának fogtam fel.
Tényleg olyanok voltunk, mintha semmi sem történt volna.
Ugyan olyan könnyedén hozott zavarba, s a karjai között is ismét ráleltem arra a régi, kényelmes, melengető érzésre, ami miatt az egész lényem szerelmesen olvadt szét az ölelésében.

- Annyira sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod. - tolt el magától gyengéden, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Én azonban nem tudtam ezzel törődni abban a pillanatban. A kép ami elém tárult túlságosan is magával ragadott. Harry egyébként is telt ajkai most nedvesen és duzzadtan virítottak a heves csókcsatáink után. Smaragdként emlegetett szemeiben a még mindig égő mécsesek és az én arcképem tükröződött.
- Nem érdekel. - suttogtam végül miközben homlokomat az övének döntöttem, s csak néztünk egymás szemébe kitudja meddig, némán, csodálattal.
A nap már csaknem teljesen eltűnt, így erőt vettünk magunkon, és elindultunk visszafelé. Miközben Harry visszafelé lapátolt, és a csónak oldalán elfekve néztem a vizet, s dugtam bele az ujjamat, ezzel egy újabb csíkot húzva a csónak által egyébként is zavaros vízbe.
Amint megérkeztünk a partra, Harry kiugrott a csónakból, s felém nyújtotta a kezét. Mivel már az orromig sem láttam szerencsésen beleakadt a lábam a csónak oldalába, ezzel sikeresen belefejelve az iszapos vízbe, de ráadásként magammal rántva Harryt, aki szerencsés volt, és szárazra esett. Rám.
- Jól vagy Rachel? - nevetett fel hangosan, és előtúrta a zsebéből a telefonját, hogy legalább annyit lássunk.
- Tökéletesen. Azt leszámítva, hogy tele van a szám sárral, és lehet lenyeltem egy békát.
- Na gyere ide te... - húzott fel maga elé, és a pólóját levéve elkezdte azzal az arcomat törölgetni. Én pedig némán tűrtem, ahogy gyengéden megtisztítja az arcomat. Zavarban voltam, nincs mit tenni. - Olyan szép vagy, hogy még a sáron keresztül is megbabonázol. - hajolt újra közel hozzám, mire könnyek szöktek a szemembe.
- Ez nem mindennapi csajozós szöveg. A sajátod? - kuncogtam fel, mire lemondóan sóhajtott.
- Igen, de másoknál érdekesebb reakciót vált ki.
- Ó, szóval minden lányt idehozol, és szándékosan úgy csinálod, hogy beleessenek a vízbe? - kérdeztem tetetett haraggal a hangomban.
- Igen, ha mégsem sikerül, akkor meg belököm őket.
- Hogy mit csinálsz? - néztem rá ijedten, de mire kettőt pislogtam már ismét a vízben találtam magam.
- Harold... remélem tudod hogy most mit tettél. Én már eleve vizes és sáros voltam! Minek löktél be még egyszer? - háborogtam, mire kacagva mellém lépett.
- Mert vicces. - húzta hatalmas mosolyra ajkait, majd a kezét nyújtotta. De nem eszik olyan forrón azért azt az almás pitét, így azzal a lendülettel behúztam magam mellé.
- Igazad volt, tényleg vicces. - néztem vigyorogva a meglepett fiúra.
- Te kis.. - ült fel, s magára húzva ismét elterültünk a sáros vízben.
- Szóval az elődeim nem csinálták ezt? - mosolyogtam rá, amint felültem az ölében.
- Senki nem volt ilyen bátor. - simított végig az összeragadt hajamon.
- Pedig én minden eddigi barátommal eljátszottam ezt. - utánoztam le a mozdulatát.

Természetesen tudtam, hogy én vagyok az első akit idehozott, és ő is pontosan tudta, hogy rajta kívül nem volt más az életemben.

- Ideje visszamenni. - állt fel, s húzott maga után. Harry tenyerei nagyok, puhák, és melegek voltak. Ahogy körbefonta az én apró kézfejemet akaratlanul is eszembe jutott, hogy régen is ugyan úgy elveszett az enyém az övében. S én is őbenne.

Az időjárásnak hála akár az egész éjszakámat tölthettem volna vizesen, akkor sem fáztam volna meg. Harry viszont amolyan karma szinten másnap köhögve hívott fel, hogy én is beteg lettem e. Miután szépen kiröhögtem őt jobbulást kívántam neki, és megígértem, hogy meglátogatom amint végeztem az iskolában. Azt már nem említettem, hogy Jadehez is fel szándékozom menni, hogy legalább egy fél órát tudjak a kis picurral tölteni.
Mivel már csak 3 hónapunk és 19 napunk volt a fesztiválig, az egész iskola megtébolyodott. Kiderült, hogy a vázlatokat  még ezen a héten le kell adni,  Sam pedig rájött, hogy a rajza pocsék, tűrhetetlen, elfogadhatatlan, kritikán aluli, ezért megállás nélkül rajzolt. Egyébként semmi baj nem volt a tervekkel, mindegyik csodálatos volt, az árnyalatok harmonikusak voltak, a kiegészítők feldobták, a cipő csak úgy vonzotta a tekintetet, de a rajzon lévő modellnek még mindig nem colt arca. Azaz nem tudtuk kin mutatjuk be a ruhát.
Mivel eddig mindenből csak prototípust csináltunk hamar találnunk kellett egy modellt, akinek a méreteire csinálhatjuk a ruhát. Sam még aznap leadta a tökéletes rajzot a prototípusokkal. Egy cipőt, néhány kiegészítőt, és a ruha szoknyarészét.
Ez amolyan szabály volt, hogy addig nem lehet elkezdeni a végleges ruhát, ameddig a rajzodat be nem választják, mert akkor sokan koppannának, hogy elkezdték csinálni a semmiért.
- Szép munka volt srácok. - veregettem hátba mindkettejüket. Brad csak bólintott, Sam pedig a remegő kezeit nézte, és valami olyasmit suttogott, hogy haza kell mennie, és az alapoktól megtanulnia ruhát tervezni.
Hát igen.. Sam már már igazságtalanul tehetséges, de hiába, mindig jobb akar lenni. Ezért is szeretem annyira.

- Jade! - szaladtam hozzá, épp hogy elkaptam mielőtt hazaindult volna.
- Rachel, egész nap nem láttalak. - mosolygott rám kedvesen.
- Tudom, Sam megőrült, én meg maratoni varrásba kezdtem, hogy ma leadhassunk mindent, és a következő pár nap szabad lehessen mindannyiunknak.
- Komolyan? Mi szerintem épp hogy le tudjuk majd adni. Tudod.. nekem Lucy miatt néha ki kell hagynom napokat, mert nincs kire bízni. - vette lejjebb a hangját, nehogy valaki meghallja.
- Ha tudok segíteni a következő napokban, akkor szólj. Mi már befejeztük, szóval tudok rá vigyázni, amíg te itt vagy.
- Az nagyszerű lenne! - csillantak fel a szemei. - Nagyon hálás lennék!
- Ugyan, semmiség. Imádom őt. Nagyon édes. Akkor holnap menjek érte?
- 9-re, ha az neked is jó. Este pedig érte megyek én. - mosolygott tovább.
- Oké, holnap reggel majd leírom a címem, most nincs nálam semmi.
- Persze, és még egyszer köszönöm. - ölelt magához.
- Ma nem kell segítség? - kérdeztem reménykedve, hátha ma is láthatom a kis hercegnőt.
- Aranyos vagy, de ma az egyik barátnőm még a középiskolából átjön ameddig nem vagyok otthon.
- Dolgozol? - lepődtem meg.
- Csak részmunkaidő, szeretem ha van egy kis félretett tartalékom, nem akarok teljesen azoktól az emberektől függeni. - sóhajtott szomorúan, majd elsietett.

Írtam Harrynek egy SMS-t, hogy hányra, és hová menjek, de egyenlőre nem érkezett válasz. Lehet kiütötte a láza, és nagyban alszik. A fölösleges óráimat a városban sétálgatva és nézelődve töltöttem. Gondolkoztam rajta, hogy nekem is kéne valami apróbb munkát vállalnom, de nem volt rá szükségem, mivel Josh minden hónapban utalt egy nagyobb összeget nekem.
Vele is milyen régen beszéltem... és még milyen régen öleltem magamhoz! Ha hazaértem felhívom, biztos aggódik miattam. Még mikor eljöttem megkértem, hogy ne hívjon ameddig én sem őt. Nem azért, mert nem akartam vele beszélni, hanem egyszerűen mindent előröl akartam kezdeni, és csak akkor beszélni vele, amikor újra tökéletesen kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Most pedig az vagyok, így ideje lesz vele ezt tudatni.
Mivel Harry még mindig nem válaszolt, úgy döntöttem inkább hazaindulok. Nem tudom melyik hotelben van a fiúkkal, és körbekérdezgetni meg biztos nem fogok.

Némán sétáltam az utcán, mikor hirtelen hangos kiabálásra lettem figyelmes. Sokáig sétálgattam, így már lassan be is sötétedett. A félhomályos utcában nem sokat láttam, csak egy árnyat, amit még néhány üldöz. Kis utcából kis utcába rohangáltak, míg el nem kapták azt az egyet. A legtöbben elsétáltak a sikátor előtt, ahonnan a kiabálás és fájdalmas ordítások jöttek.
Nem sokáig bírtam hallgatni, ezért odasétáltam. Tudtam, hogy veszélyes, de nem hagyhattam, hogy valakit halálra verjenek.
3 magas, izmos férfi fogta közre a 4.-et, aki már alig tudott ellenkezni.
- Kis mocsok, most megkapod a magadét. - pofozta fel az egyik, majd még egyet adott neki.
- Ha nem engedik el most azonnal, és mennek el, kihívom a rendőrséget! - kiáltottam fel, és feléjük mutattam a telefonomat, ahol jól látszott már a szám.
- Nézzenek oda, egy kiscica. Nem kéne egyedül erre járkálnod. Még elkapnak, és hazavisznek. - röhögött a másik.
- Nem mondom még egyszer. - léptem feléjük.
- Te komolyan azt hiszed, hogy ennyitől megijedünk? - röhögtek ki, de az egyik komor tekintettel nézett rám, és nem nevetett.
- Srácok, meguntam. Menjünk keressünk valaki mást, aki érdekesebb. - dobta le a fiút a földre, majd elsétáltak.
Kifújtam a bent tartott levegőt, majd a fiúhoz rohantam, akinek az arca a föld felé volt fordulva, a haja vértől csatakosan tapadt a fejéhez, a ruhája szakadt volt, a kezeit pedig maga alá gyúrta.
- Jól vagy? Fel tudsz állni? Hívjak mentőt? - ráztam meg óvatosan a vállait, mire felnyögött. Lassan megfordult, a szemeit behunyva fordította felém a fejét. Sáros és véres volt az arca.
- A kezeim.. ugye nincs semmi bajuk? Nem merem... nem merem megnézni. - szólalt meg rekedten, iszonyatosan halkan.
A fiú kezei koszosak voltak, s volt rajtuk néhány apróbb karcolás, s egy fekete dossziét szorongatott, amiből néhány lap kicsúszott.
A szívem nagyot dobbant, ahogy kicsúszott a kezei közül, s szétnyílt. A zöld ruhás tervrajz beleégett az elmémbe, amint rájöttem ki fekszik mellettem összeverve.
- Sam? - kérdeztem remegő hangon, mire újra csak ugyan azt kérdezte.
- A kezem.. nincs semmi baja, ugye? - remegett meg a hangja, s a könnyei kifolytak. - Ha bármi bajuk van... nem.. nem lehet..
- Nyugi, nincs semmi bajuk, csak apróbb karcolások. Sam, mi történt?
De nem válaszolt már. Csak apró mosolyra húzta az ajkait, s miután elrebegte, hogy "örülök" a feje elfordult, a mosolya lehervadt az arcáról, a kezei pedig lecsúsztak a teste mellé.