18.Fejezet - Talaj menti szivárvány.

" Te hány féle képen tudod kimutatni a szerelmedet? "

Fáj, éget, szétmarcangol, darabokra tép, felhevít, tűzre lobbant, lehűt, elporlaszt, felemel, letaszít.
Körbevon, magához láncol, keserédes, ritka, szép, egyszerű, bonyolult, feltölt, átölel, elpusztít, élvezetet ad, a bőröd alá mászik, megbuzogtatja a véredet, éheztet, felfal, falánkká tesz, többre sarkall, szárnyakat ad, egyesével tépi ki a tollaidat, megcsonkít, megsebez, hagyja hogy elvérezz, megment, meggyógyít, megbocsájt, elnéz, megtűr, feláldoz, szétszakít, elválaszt, kivégez.

Ez minden, amit a szerelemről tudok. Máshogy nem tudom leírni. Egyszerre fáj, s még is gyengéden von a karjaiba. Mit lehetne erre mondani? Hm... valóban... keserédes.
Ugyan ezt éreztem, amikor 4 évvel ezelőtt beleszerettem Harry Stylesba, s az érzés méregként ülepedett le bennem, azóta sem múló sebeket hagyva maga után.
Ki ne ugrana be a rózsaszín felhős szépfiúnak? Gyengéd csókok, simogató szavak, pajkos megjátszások, idegőrlő pillantások, virágok.
Harry volt az életemben az első. Minden szempontból. Megmutatta, hogyan lehet ezer féle képen elmondani azt, hogy 'szeretlek'. Ó, még mindig beleborzongok, ahogy megjelennek előttem ajkainak ütemes mozdulatai, s hangját dallamként fújja vissza a fülembe a szél, pedig néma csend van.
Az éjszaka közepén, úgy érzem az egész világon csak én vagyok ébren. Csak az én szívem kalapál ismét olyan gyors ütemet diktálva, hogy talán még az utcán is lehet hallani.
Őrült vagyok. Tudom.
3 és fél éve nem alszom. Igaz, az eleje még drasztikusabb volt.. kávén és üres zsömlén éltem. Sőt, volt hogy nem is ettem. Hogy miért? Mert tönkre akartam menni. Teljesen. Visszavonhatatlanul.
Azt akartam, hogy senki ne tudjon megmenteni.
Pedig minden amire vágytam, az annyi volt, hogy valaki végre mellém álljon, és megjavítson. Összeszereljen, mint egy egyszerű robotot, aki elromlott. De valójában nem akárkire vártam, hanem rá..
Az embereket miért nem lehet megjavítani, mikor elromlottak?
Miért nem lehet kicserélni bennem a dolgokat?
Új szív, új lélek, új agy, új érzelmek...
Csak ennyit szeretnék. Miért nem lehet? Miért engedik, hogy darabokra hullva feküdjek a koszos földön, miközben a könnyeimből alkotott óceánba fulladok bele? Hol van ilyenkor aki segít?
Nekem... miért nem segített senki akkor, abban a pillanatban?

Fél évig voltam önmagam árnyéka. Fél évig hagytam, hogy az élet elsétáljon mellettem, s még csak a szele sem érintett meg.
De szerencsére volt, aki nem hagyott el. Hagyták, hogy kisírjam magam. Hogy nyúzott pulóverbe járkáljak egész nap zsebkendőkkel a kezemben. De legalább egy dolgot megtanultam. Soha, de soha ne engedj senkit olyan közel magadhoz, hogy bántani tudjon. Lökd el, míg teheted.
Josh, Holy, és Sky tartották bennem a halványan pislákoló reményt. Fogták a kezem, felsegítettek mikor elestem, megvédtek, bár nem volt mitől.
Mikor Harry elment, és megértettem, hogy egyedül maradtam, s teljesen magamba fordultam, még azok is sajnálattal néztek rám, akik anno gyűlöltek.
Nem akartam én senkiben szánalmat ébreszteni, az nem én lettem volna. Egyszerűen csak gyászoltam.
Gyászoltam a szerelmet, az elsőt, ami örökké belém égett.
Az elején hiányzott. Fájt, mert nem érintett meg nap mint nap. A virágok eltűntek az erkélyemről, és a Szentjánosbogarak ébredését is egyedül néztem végig, némán zokogva, apu egyik elnyűtt, nagy kabátjába burkolózva.
Aznap este, még a tücskök is némák voltak. A csillagok is fakóbban ragyogtak, s a Szentjánosbogarak is korán nyugovóra tértek. Ismét egyedül hagyva engem a legnagyobb ellenségeimmel. Az emlékeimmel és gondolataimmal.

Miután leküzdöttem a hiányt, jött az üresség. Nem éreztem, nem láttam, nem hallottam. Keserű volt még a csokoládé is. Azóta egy cikk csokoládét sem nyeltem le. Nem bírtam.
A virágok elhervadtak, akárhányszor hozzájuk értem. De akaratlanul is eszembe jutott az összes jelentése.
Új kedvenc virággá avatta a Cikláment, mely a lemondás, s a búcsúzás virága. A Ciklámen színét egyesek Szűz Mária vérző szívéhez hasonlítják. Vajon neki is azért vérzett, amiért nekem? Vajon Ő meg tudta állítani, vagy a seb végül végzetes volt? Bárcsak tudnám..

S végül, mindezek után, az űrt egy eddig ismeretlen érzés töltötte be.
Gyűlölet, megvetés, szánalom, harag...
Meg akartam bosszulni az összes álmatlan éjszakát, amit Ő okozott nekem. Az összeset.

De miért is haragszom én annyira arra a személyre, aki egykor a világot jelentette nekem?
Tényleg tudni akarod?
Biztosan?


Tisztán emlékszem, Április 9.-e volt.
Kint még erősen fújt a szél, de a virágok, melyek illatát istenítettem, már nyílni kezdtek.
Bearanyozták az egész várost, ahogy színes szirmaikkal körülölelték egymást.
Talaj menti szivárvány. Így hívtam őket.
Ugyan olyan nap volt, mint a többi. Szombat lévén Harryvel első utunk a város legkedveltebb pékségébe vezetett, ahol már több éve dolgozott. Miután jól megszorongattak minket, és friss, meleg kakaós csigákat nyomtak a kezünkbe, Barbara, (személyes kedvencem) Harry kezébe nyomta a megszokott köténykéjét, és magához húzva valamit a fülébe suttogott.
Soha nem felejtem el azokat az arcokat. Mindegyikük szomorú volt, de egyben büszke, s bizakodó.
- Miért adta ezt neked oda? - kérdeztem azonnal, ahogy kiléptünk a boltból, és ujjaink összekulcsolódtak.
- Azért.. mert.. szóval.. Rachel, beszélnem kell veled valamiről. - állt meg, s magával szembe fordított.
- Miről? - bújtam hozzá, de ellépett mellőlem.
- El kell mennem.. - hajtotta le a fejét, mire értetlenül néztem rá.
- Hová? Meddig? Jó szórakozást. - mosolyogtam rá továbbra is kitartóan, megpróbálva nem törődni a szörnyű érzéssel, ami egyre inkább hatalmába kerített.
- Nem.. Rachel.. Nem fogok visszajönni. - suttogta, majd egy lépést közeledett.
- M-Miért nem? Hová mész? - kapaszkodtam a karjaiba, mert úgy éreztem a lábaim nem képesek megtartani többé.
- Jelentkezem az X-Faktorba. Londonba megyek. Szinte 100%, hogy be fogok jutni.. - ragyogtak fel a szemei, s éreztem, ahogy a kakaós csigák zacskója kicsúszik az ujjaim közül.
Azonnal lehajoltam értük, de Harry is, így összeütközött a fejünk. Ismét megcsodálhattam vakító íriszeit, amit halványan mosolyogva vett tudomásul.
- Ha ez az álmod akkor támogatlak! - köszörültem meg a torkomat, hogy ne hallhassa a hangom remegését.
- Köszönöm. - ölelt magához, s újra megcsapott kölnijének kellemes illata.
- De nem tehetem ezt veled. Rachel. Nem várhatsz rám itt örökké. Azt akarom, hogy boldog legyél! - sóhajtott fel, s megint eltolt magától. - Még ha ehhez el is kell engedjelek.
- Akkor vigyél magaddal! - húztam vissza magamhoz, mire lemondóan sóhajtott.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen... - nézett félre, majd lefejtette görcsösen szorító kezeimet a pulcsijáról, s pár lépést hátrált.
- Vége van, Rachel. Sajnálom. Neked akarok jót.
Rendben leszel?
Esküszöm, életem legnehezebben kimondott szavai voltak. De tudtam, ezt akarja hallani, még ha minden szó után egyre több darabra is tört a szívem.
- Rendben leszek. Vigyázz magadra.
 Majd vissza sem nézve elsétált.
Akkor, ott, abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy én sokkal jobban szerettem ebben a kapcsolatban, mint a másik fél engem. Nem küzdött értem. Nem akarta, hogy megvárjam. Csak egyszerűen kisétált. Mintha az elmúlt hónapokat egyszerűen kiradírozta volna, s csak egy üres, fehér lapot hagyott maga után, amiben a tökéletlen ceruzanyomok, amiket nem tudott eltüntetni teljesen, újra és újra kirajzolódtak, hogy emlékeztessenek arra, hogy ott volt valami. Valami, ami miatt az egyik fél tovább tudott lépni, de a másik nem. Ő ott maradt. Egyedül. Sebzetten. Fájdalomtól eltorzult arccal.
Ez voltam én.
S a némaság amit Harry hagyott maga után volt az, amibe végül beleőrültem.






De tényleg azt hiszed, hogy ennyi miatt képes lettem volna őt meggyűlölni?
Dehogy is...
Az igazi ok még csak ezután fog jönni...