35.Fejezet - "Néha minden lány szeretne hercegnő lenni"

"Csak én ülök ébren,  féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, 

az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Hétfő reggel az egész egyetem olyan volt, mint egy megbolygatott hangyaboly. A legtöbb diák a faliújság előtt csoportosult, és próbálta meglesni, hogy az ő neve is ott van e a beválasztottak között. Szerencsére itt már nem úgy ment, mint a középiskolában, hogy egymásba könyökölve, és félrelökve próbált meg odajutni mindenki. Persze volt, aki ugrálva, vagy esetleg mászva próbált meg közelebb jutni a papírhoz, de ez még belefér azt hiszem.
Jade és Kira egymás kezét szorongatva várta, hogy végre kevesebben legyünk, míg mellém Brad csapódott be a semmiből.
- Na, tudsz már valamit? - túrt bele a hajába, miközben a többi diákot méregette.
- Nincs kedvem ahhoz, hogy összenyomjanak, szóval inkább itt várok.
- Bölcs döntés. - intézett felém egy halvány mosolyt, majd tovább forgolódott. - Nem láttad Samet? Napok óta nem veszi fel a telefonját, és itt se látom. Te találkoztál vele?
Nem igazán tudok kiigazodni Braden, de most tisztán kihallottam a hangjából egy leheletnyi aggodalmat.
- Biztos minden rendben van vele. Őt ismerve lehet bezárkózott a szobájába, és ugyan azt a ruhát rajzolja újra és újra. - mosolyogtam a fiúra, és próbáltam elfelejteni az összevert fiú arcát, aki jelenleg egészen biztos nem a rajzaival foglalkozik, bár, ki tudja.

Amint a diáksereg elkezdett eloszlani, megközelítettük a táblát. Csak az évfolyamokat szedték külön, azt nem, hogy ki milyen ágon tanul, így egy ideig keresgéltem a nevünket a méteres soron. Jó kis időtöltést adtak a diákoknak.
Végül majdnem a legalján találtam meg hármunk nevét egymást mellett.
- Bejutottunk! - kaptam Brad karjához örömömben, mire a fiú először furcsán nézett rám, de aztán egy zavart vigyor kíséretében megveregette a vállamat.
- Bejutottunk. - ismételte meg, ízlelgetve a szót.
- Mi is! - ugrott mellénk csillogó szemekkel Kira.
Észrevétlenül léptem el mellőlük, és gratuláltam Jadenek, ezzel is hagyva nekik egy kis 'magányt'. Hiszen már kiszimatoltam egy ideje, hogy Kira oda meg vissza van a csoporttársunktól, így ezzel is támogatom őket.
Gyorsan küldtem egy SMS-t Harrynek is, mert megígértem neki. Még nem mondtam el neki, hogy miről beszéltem Joshhal, így nem tudja, hogy a bátyám nincs oda az ötletért, hogy újra együtt vagyunk. A válasz szinte azonnal érkezett.
" Akkor azt hiszem ma el kell vigyem az én csodálatos, tehetséges barátnőmet egy ünnepi vacsorára! Készülj, 9-re megyek érted! Csók, szívszerelmed. :D " 
Vigyorogva tettem el a telefont, majd a többieket követve bementem a terembe.

Mike szinte beesett az ajtón, majd mindenkit végigölelgetett örömében. Nem is csoda, hisz mindenki bejutott a csoportunkból. Ezzel máris csodacsoporttá avanzsáltak minket, hisz nem csak, hogy elsőéves létünkre teljesítettük az  elvárt szintet, de ráadásul mindannyian. Nem meglepő tehát, hogy Mike nem győzi fogadni a többi tanár dicséreteit, hiszen neki is mi vagyunk az első osztálya, és máris komoly sikert könyvelhetünk el.
- Egy szó mint száz, hihetetlenül büszke vagyok mindenkire! Nagy szó már eleve továbbjutni. Innentől ne foglalkozzatok semmivel, csak a ruhátokkal! Mostantól az eredetire kell koncentrálnotok, és ne felejtsétek el azt se, hogy egy modellt is kell kerítsetek!
A legfontosabb mégis az, hogy élvezzétek amit csináltok. Igaz, ez a fesztivál nagyszerű lehetőség arra, hogy mindenki összemérje a képességeit a többiekével, de ne hagyjátok, hogy nagy nyomást helyezzen rátok ez az egész, és ha nem sikerül valami ne keseregjetek! - nézett ránk utoljára, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Brad ismét a semmiből került mellém, mire majdnem szívrohamot kaptam. Megint. Átható kék szemei kifürkészhetetlenül meredtek a semmibe, majd rám.
- Szerintem Jade jó lenne. - szólalt meg pár percnyi csönd után.
- Igen? - néztem az említett személy felé. Jade, noha már nem bújt a szemüvege mögé, még mindig visszafogottan öltözködött. - Nem lenne neki túl sok a ruhánk? - néztem rá kétkedve, igaz, addigra már nekem is tetszett az ötlet.
- Az egy dolog. Nem igazán érdekel mi az eredeti stílusa. A bőre szép és világos. Ezzel tökéletes kontrasztot alkot a fekete, hosszú haja. Az ajkai kellően teltek, a szemei pedig szépek. Tökéletesen passzol minden a ruhához. Ráadásul pont elegendő virágot tudnánk fonni a hajába. - dőlt előre a székében, majd sejtelmesen mosolyogva felállt mellőlem, de még visszaszólt. - Meg aztán.. úgy hallottam néha minden lány szeretne hercegnő lenni. - mosolygott, majd elindult a lányok felé.

Elmélyülten néztem a fiúra, akivel már annyit beszéltem, mégsem tudok róla semmit. Nem mintha ők annyi mindent tudnának rólam. De... néha úgy érzem hiába nyúlok feléjük, soha nem kerülhetek hozzájuk közelebb. Jaddel már elég jóban vagyunk, de ő sem mondta volna el a titkát, ha nem kapom rajta. Samről csak annyit tudok, hogy random összeverték, Miláéknak van egy beteg, de mindazonáltal tündéri kislányuk, és hogy Mike elvesztette a szerelmét. Ezen kívül semmit. Nem ismerem őket, és akármennyire szeretném, szerintem soha nem leszek elég közel hozzájuk..

Még otthon, készülődés közben is ezeken gondolkodtam. Hogyan ismerhetném meg jobban a csoporttársaimat? Vakarcs mindeközben semmivel sem törődve henyélt az ágyamon, és néha ásított egyet, ezzel is kifejezve, mennyire nem érdeklik a problémáim. Nem is értem miért..
9 előtt pár perccel már a nappaliban voltam, és vártam Harryt. Viszont amikor felhívott nem azzal fogadott, mint amit vártam.
- Ne haragudj édes, de muszáj bent maradni... nem úgy mennek a felvételek, ahogy azt szerettük volna, és néhány dalt is újra fel kell venni.. kérlek ne haragudj. Bepótoljuk, ígérem.
- Ne butáskodj Harry, a munka az első. Majd szólj, ha tudunk menni. Ne maradjatok fent sokáig azért! Jó munkát és vigyázz magadra.
- Szeretlek. - suttogta bele a telefonba édesen, mire az én szívem és szétolvadt a mellkasomban.
- Szeretlek. - mondtam én is, majd a vonal megszakadt.

Mivel az esti programomnak annyi volt, nem igazán volt mit csinálnom. Dühös voltam, és csalódott, de tudtam, hogy ez most tényleg nem Harry hibája.
De amilyen szépen felöltöztem, vétek lett volna csak úgy átvenni a pizsamámat.
Így hát elindultam sétálni, majd betértem egy kisebb bárba. Szerettem társasággal eljárni, de azzal sem volt gondom, ha egyedül mentem valahová. Szerettem gondolkodni, és csak úgy magamba mélyedve kevergetni egy színes koktélt, amíg meg nem untam.
- Nocsak, ritkán látni ilyen szép hölgyet egyedül errefelé. Mi járatban, kedves? - ült le mellém egy talán alig 30 éves férfi, majd magának is rendelt egy italt.
- Csak megszomjaztam. - mosolyogtam rá, majd inkább a pultos lányt kezdtem el nézni, ahogy a poharakat törölgette.
- Csak így? Egymagad? - lepődött meg, majd kortyolt egyet az italából.
- A barátomnak dolga akadt, és nem volt kedvem otthon unatkozni. - sóhajtottam végül. Nem szeretem, amikor vadidegenek érdeklődnek a hogylétem felől, de nem tűnt elmebetegnek a csávó, ezért nem küldtem el melegebb éghajlatra azonnal.

Végül a furcsa szituációból egy kellemes beszélgetés kerekedett. Megtudtam, hogy Olivernek hívják, 27 éves (a borosta becsapott!) és ügyvédként dolgozik.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Rachel! Sajnálom, hogy ennyit raboltam a drága idődből. - mosolygott rám, majd felállt.
- Miért jöttél ide beszélgetni egyébként? - kérdeztem meg hirtelen, mivel foglalkoztatott a gondolat, hisz se telefonszámot nem kért, sőt, még csak be sem próbálkozott nálam.
- Néhány srác nagyon méregetett téged, és nem a megbízhatóbb fajtából. Gondoltam túl leszek a mai jó cselekedetemen. - mosolygott, majd elköszönt.

A bárból kilépve a közeli park felé vettem az irányt. Oliver meglepően kellemes társaságnak bizonyult, remélem még összefutok vele párszor.
Ezekkel a gondolatokkal ültem le egy lámpa alatti padra, majd hátravetve a fejemet, csukott szemmel élveztem a kellemes, hűvös szellőt.
Sokáig ültem ott, magamba mélyedve, semmivel sem törődve. Néha jól esik a sötétségbe révedni, semmivel sem foglalkozni.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, egy alak rajzolódott ki előttem a sötétben. Hirtelen a szívem is megállt. Mióta lehet ott? Mit akarhat?
Az ijedtségtől mozdulni sem tudtam. Csak néztem a fekete alakot, ahogy egyre közelebb jön, majd az arcára rávetül a lámpa fénye.
Sam még mindig kékes arca, és hatalmas, barna szemei néztem vissza rám.
- Te meg mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve, majd leült mellém a padra.
- Sétáltam, iszogattam, most meg itt vagyok. Nincs jobb dolgom. - mosolyogtam rá, mire furcsán kezdett el méregetni.
- És a barátod?
- Dolgozik. - sóhajtottam kelletlenül. Igaz, nem mondom, de néha nagyon is idegesít, hogy Harry nem lehet velem amikor akarom. De ennyi belefér, azt hiszem.
- Ó... de remélem nem azért járkálsz így kiöltözve erre, hogy találj valakit, aki ráér. - viccelődött, mire én is nevetve rázni kezdtem a fejem.
- Nem, dehogy is. Csak unatkoztam volna otthon.
- Ja, értem miről beszélsz. Engem is kikészített már a négy fal. - sóhajtott, majd elővett egy cigis dobozt.
- Dohányzol? - lepődtem meg, mert nem gondoltam volna róla.
- Már vagy 5 éve. A gimiben kezdtem, aztán rajtam maradt. Kérsz? - nyújtotta felém a dobozt, mire elfogadtam. - Te is? Szerintem én jobban meg kéne lepődjek. - nevetett, majd eltette a dobozt.
- Már egy ideje abbahagytam, furcsa, sokkal jobban érzem most már magam. - néztem rá, majd egyszerre szívtunk mélyet a szálunkból. Az ismerős, rég elfeledett íz ismét a számba költözött, ettől pedig kirázott a hideg.
- Szerintem én egy napot nem bírnék nélküle. - fújta ki a füstöt, majd már szívta is a következő adagját.
- Nem olyan borzalmas. - Egyébként.. minden rendben van? - néztem felé fél szemmel, nem tudva, hogy beszélhetünk e ezekről a dolgokról.
- Egyébként igen. - mosolygott magában - A doki szerint kutya bajom, adott egy rakatnyi gyógyszert, de azt mondta, hogy ne egyszerre vegyem be, mert még másnap is találkozunk akkor. - nevetett fel, de koránt sem volt olyan vidám a hangja, mint azt megszoktam. Mintha az egész fiú elkezdett volna halványodni. Megszürkülni.
- Bánt valami? - kérdeztem rá, mire csak megrázta a fejét.
- Gondolom? Csak amolyan.. szerelmi bánat, azt hiszem? - nézett rám, egyik szemöldökét felhúzva, mintha nem tudná, hogy mit is kéne mondjon. Mintha nem tudná, hogyan fogalmazza meg?
- Gondok vannak a barátnőddel?
- Bárcsak.. - vakarta meg a tarkóját, én pedig végleg elvesztettem a fonalat.
- Hát.. nem tudom mi lehet a baj, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. - tettem a kezem a vállára, s ismét megajándékozott egy kedves mosollyal.
- Remélem. Egyébként tényleg annyira meglepő, hogy dohányzom? Belőled se nézné ki az ember. Bár...ezzel a rahedli tetkóval, amit magadra varrattál.
- Meglepő, de nem halok bele a sokkba. És hé! A tetkóim szentek, ne piszkált őket. - fújtam fel az arcomat, haragot tettetve.
- Ó, dehogy is! Nekem is vannak. Imádom őket. - vigyorgott kitartóan.
- Komolyan? Mutasd meg! . csillantak fel a szemeim, mire nemlegesen megrázta a fejét.
- Ha itt elkezdenék vetkőzni, még azt hinnék valami perverz vagyok, aki ártatlan kislányokra támad.
- Nem kell ahhoz vetkőznöd szerintem... - húztam fel a szemöldököm, mire játékosan vállba bökött. - És még erőszakos is vagy! - emeltem fel a hangomat, ismét megjátszva a sértődöttet.

- Szerintem ideje hazamenni. Késő van. Hazakísérlek, rendben? - állt fel a padról, majd a kezét nyújtotta, és engem is felsegített.
- Biztos?
- Ne aggódj, úgy se vár haza senki már. - indult el, én pedig némán lépkedtem mellette, továbbra is összezavarodott gondolatokkal, próbálva megfejteni a mellettem sétáló fiút, aki napról napra bonyolultabb lett számomra.
Hová lett a mosolya? Az igazi, fénylő, melengető mosolya?




Elnézést kérek, amiért múlthéten nem hoztam részt! Beteg voltam, nem volt kedvem létezni sem igazán, hét közben pedig egyszerűen nem volt annyi időm, hogy leüljek írni!
A megjegyzéseitekre azért válaszoltam! :)
Ezúton is szeretném megköszönni azt a rengeteg támogatást, amit kapok! :) <3