5.Fejezet - "Szép álmokat, édesem"

Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy egyszer lesz valaki, aki a puszta jelenlétével képes lesz lecsillapítani a lelkedben háborgó vihart? Egyetlen öleléssel elfelejtetni minden fájdalmad? Egyetlen mondattal eltüntetni minden könnyedet? Szerinted létezik ilyen ember? Elhinnéd nekem?

Ha valaki tőlem kérdezné ezt, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy "Igen, van." De el már nem mondanám, hogy ki az. Nem akarom, hogy mások is tudják mire képes ez a fiú. Nem akarom, hogy bárki is érezze ezt a meleg ölelést. Nem akarom, hogy mások is megpróbáljanak ebbe a helyzetbe kerülni.
Harry szoros ölelése fél óra múltával azonban alábbhagyott. A hűvös szél kegyetlenül csapott meg, s hiába próbáltam újra magam köré képzelni a védelmező karokat, a melegségük már tovaszállt.
- Köszönöm, hogy hazakísértél. - álltam meg a házunk előtt, majd felnéztem Harryre. Szerencsére az utcai világítást itt sem vitték túlzásba, és ezúttal hálát is adtam ennek, mert nem láthattam mennyire vörös vagyok.
- Ha bármikor újra szükséged lenne rám, akkor hívj fel. - lépett hátra egy lépést, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem tudom a számodat. - néztem félre zavartan, de a szemem sarkából még így is láttam a vigyorát.
- Itt van a telefonod?
- Nincs...  - hazudtam rezzenéstelenül. Hogy miért? Ha most odaadnám neki, akkor egyszerűen beleírná és kész. De mivel nincs itt, ezért írni fog nekem. Esetleg holnap az iskolában megadni... ami egy újabb lehetőséget jelent arra nézve, hogy beszélhessek vele.
- Akkor majd ha hazaértem írok neked. - felelte, majd közelebb jött. Egy röpke pillanatra azt hittem meg fog csókolni. A pillangóim még ettől az apró gondolattól is életre keltek. Úgy verdestek odabent, mintha tűz elől menekültek volna. Amint megcsapott az ismerős illat, a szívemet elöntötte a már párszor tapasztalt forróság. Mintha tényleg tűzben égtem volna. Mikor a karjait körém fonta, a lélegzetem bent rekedt. S mikor meleg lehelete találkozott a nyakammal, na ott végem volt. A szívem majd szétrepedt, olyan vadul dobálta magát.
                                                                      
                                                                        Megölelt. 

- Jó éjt. - hajolt el tőlem pár másodperc után, majd már el is indult.
- Jó éjt... - suttogtam utána, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Harry! - kiáltottam el magam, mire visszafordult. - Ugye.. kedden van a szülinapod. Lenne kedved meginni valamit egy kávézóban?
 Megtettem. Megkérdeztem. Úristen.... honnan kapartam össze ennyi bátorságot hirtelen? Alig láttam az arcát a sötétben, de így is ki tudtam venni, hogy meglepődött. De ajkaira azonnal egy széles mosoly húzódott.
- Aznapra már a srácokkal leszerveztünk egy bulit Will-nél, de jó lenne ha te is ott lennél. Hozd el Holy-t és Sky-t is. A címet majd átküldöm a számommal együtt.
Egészen addig figyeltem a távolodó alakját, míg ki nem fordult az utcából. Ahogy eltűnt a látókörömből, furcsa magány költözött a szívembe. Hirtelen minden zajt újra hallottam, már a hideg is sokkal fokcsikorgatóbbá vált. Azt hiszem ideje bemennem a házba...
- Rachel! - ugrott a nyakamba Josh azonnal, s már húzott is maga után fel az emeletre a szobámba. - Mit képzeltél, mit csinálsz? Hová mentél? És ha lebuktál volna? Ha bajod esett volna? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? - húzott magához, és szorosan megölelt.
- Sajnálom, én csak.. - hirtelen könnyek gyűltek a szemembe, és azt sem tudtam mit mondjak - Nem tudom miért csináltam... csak levegőzni akartam... ne haragudj. - néztem fel rá, mire csak hosszan felsóhajtott.
- Most haragszol rám?
- Soha, semmiért nem tudnék rád igazán haragudni. Csak megijesztettél. El sem tudod képzelni mennyire megijedtem, mikor bejöttem, és nem voltál itt. Hová tűntél?
- A parkban voltam..
- Egyedül? - sápadt el, mire ajkaimra halvány mosoly kúszott, mert hirtelen újra beugrott a kép, ahogy Harry a padon ülve megölel.
- Nem.. ott volt velem Harry is.. - néztem fel rá, mire az arcára több érzelem is kiült. Aggodalom, értetlenség, meglepettség..
- Hogy került oda?
- Nem tudom, egyszer csak megjelent. Mintha tudná mikor van rá szükségem... - tettem a kezeimet a szívemre, és amolyan "Istenem ez annyira aranyos" fejet vágtam.
- Csak el ne olvadj a nagy szerelemben. - forgatta meg a szemeit, majd már indult is volna ki a szobámból.
- Amúgy, hogy érted, hogy ha lebuktam volna? Anyuék nem jöttek rá, hogy elmentem? - állítottam meg, mielőtt még kimehetett volna.
- Mikor megkérdezték hol vagy, azt mondtam épp most bőgöd tele a kispárnádat. - vigyorgott rám, mire mérgesen néztem vissza rá.
- Mi lett volna, ha feljönnek, hogy megvigasztaljanak?
- Rachel, a szüleinkről beszélünk. Anya mikor vigasztalt meg téged valaha is az utóbbi 10 évben? Apu meg pláne.
- Igaz.. - sóhajtottam fel, majd mikor Josh kiment a szobából, úgy ahogy voltam bedőltem az ágyba. Már lassan éjfél volt... Már majdnem elaludtam, mikor eszembe jutott, hogy nem néztem meg, hogy Harry írt e. Villámsebességgel ugrottam ki az ágyból, és rohantam az asztalomon lévő laptopomhoz. Az ujjaimmal türelmetlenül kopogtattam az asztalomon. Mikor végre bekapcsolt, mint egy őrült, úgy pötyögtem be a jelszavamat.
Ott volt. Az új üzenetek között. Egészséges, hogy már a neve látványától kihagy egy ütemet a szívem? Szerintem se. Remegő kézzel kattintottam az üzenetre. Úristen, én ebbe még bele fogok halni...
Az üzenet nem volt nagy szám. Csak egy telefonszám, és egy utca neve + a házszám. De a végén lévő mosolygós fej mindenért kárpótolt. Mikor visszaírtam neki, hogy köszönöm, és elmentettem a számát (5 percig tartott leírnom, mert úgy remegett a kezem) furcsa mód azonnal válaszolt.
" Csörgess meg, hogy nekem is meglegyen a tiéd."
"Rendben."
Gondoltam 2 csörgés elég lesz, de majdnem szívrohamot kaptam, mikor Harry felvette(!) a telefont, és beleszólt. Oké, valaki lőjön le. Én ez nem bírom. Nem, belehalok. Hogy lehet valakinek ennyire szexi a hangja még a telefonban is? Ez már illegális!
- Szia Rachel. - még így, hogy nem láttam az arcát is tudtam, hogy vigyorog.
- Harry... miért vetted fel? Azt mondtad csak csörgesselek meg. - sóhajtottam fel, majd elkezdtem a hajamat piszkálni. Rossz szokás, de jobb mintha a körmömet rágnám állandóan.
- Ez így jobb. Szerettem volna hallani a hangodat. - Oké, ennyi. Ilyen aranyos dolgot még soha nem mondott nekem senki. Istenem... Jézusom... azt hiszem egyre vallásosabb vagyok...
- De le fog fogyni a pénz a kártyámról. - húztam el a számat, mire halkan felnevetett.
- Akkor tegyük le, és majd visszahívlak. 
- Rendben. - nyomtam ki, és vártam. Vártam 1 percet. Aztán még 4-et. Mikor már 12 perce nem hívott, újra felhívtam.
- Szia. - szólt bele úgy, mintha ma még nem beszéltünk volna.
- Izé.. azt mondtad visszahívsz. - mondtam halkan, és az arcom már teljesen vörös volt.
- Tudom, azt mondtam, hogy majd visszahívlak. Ne mondd, hogy azóta azt várod! - nevetett fel harsányan, mire csak még jobban elvörösödtem. Kinevetett... De igazából nem bánom. Imádom a nevetését. Minél többet hallhatom, annál boldogabb vagyok.
- Jó... Nem, persze, hogy nem.. - mondtam magabiztosan miután abbahagyta a nevetést.
- Bocsi. Most tényleg visszahívlak. - nyomta ki, majd már csörgött is a telefonom.
Az egész éjszakát átbeszéltük. Semmi lényeges témát nem érintettünk. Mesélt a gyerekkoráról, a nővéréről, a bandájukról. Én is mondtam neki néhány dolgot, utána már a filmekről és a zenékről kezdtünk el beszélgetni. Miután kiszedtem belőle, hogy mi a kedvenc bandája, már a keddi ajándékát is kipipálhattam.
Hiába voltam hihetetlenül fáradt, az, hogy Harryvel beszélhettem azonnal eltüntetett minden fáradtságot. A hangja hihetetlenül nyugtat volt. Imádtam. Valamikor 3 körül végül nem bírtam tovább, és lehunytam a szemeimet.
- Rachel, itt vagy? 
- Elaludtál? - nevetés - 
- Szép álmokat, édesem.